"A srác a kezemért nyúlt, fehér bőrömet
nézegette, az ujjaimmal játszadozott.
- Milyen volt, amikor ez vált belőled? –
kérdezte óvatosan.
- Mire vagy kíváncsi, hogyan harapott meg,
aki átváltoztatott?
- Nem, én a gyakorlati részét kérdezem, mi
történik az átváltozáskor?
Pár lélegzetvételnyi ideig a szemébe
meredtem, átfutott az agyamon, hogy erről soha nem beszéltem senkivel. Nem
tudom azt sem, hogy a többiek hogyan vészelték át azokat az órákat, amelyeket
én elfelejteni vágytam. Igazából nem láttam még más vámpír átalakulását, soha
nem voltam szemtanúja valaki más vérivóvá válásának konkrét folyamatának.
Miután Aailisht megharaptam és átadtam neki az új életet, én elvonultam a
kastély sötét pincéjének mélyére lábadozni, hogy összeégett sebeim hosszú
gyógyulását megkezdjem. Nem voltam ott, amikor megtörtént, nem lehettem
mellette. Gabrielt elrabolta Castus, ő már vámpírrá alakult, mikor
viszontláttam, Mirandát pedig szintén tőlem távol változtatták át. Nem voltam
benne biztos, hogy beszélni akarok azokról a kellemetlen, de kötelező velejárókról,
amik az átalakulási procedúra részei.
Azon a bizonyos karácsony éjjelen, amikor
Leonardó vére új életre keltett, még halovány fogalmam sem volt mi vár rám.
Kiléptem annak a háznak az ajtaján, mert úgy éreztem, enyém a világ és szabad
vagyok, úgy miként még soha korábban. Legszívesebben ma is elfeledném azokat az
órákat, amik utána következtek.
Gyönyörű vörös estélyi ruhában és kabátban
indultam a jéghideg, havas éjszakába, ruhám elején hatalmas szakadás
éktelenkedett, ahol a kard belém hatolt, hogy kioltsa emberi életemet. A hideg
bekúszott a vékony anyag alá és a bőrömet csipkedte, de én nem akartam erre
figyelni. Valami új, addig ismeretlen erő hajtott, űzött ki a sötétbe és én
mentem, mint a megszállott, gázoltam a hóban, mert erősnek, legyőzhetetlennek
éreztem magam. Vaktában választottam irányt, arra indultam, amerre a lábaim
vittek, az éjszakai levegő megrészegített. Az utcák kihaltak voltak, az emberek
otthonaikban ünnepelték a karácsonyt. Csendes parkban tört rám az első
rosszullét hullám, olyan sebesen rohant fel a gyomromból a rettenetes, feszítő
érzés, hogy csupán annyit tudtam tenni, hogy térdre rogytam a hóban. A
rángatózó gyomrom kiadta magából, ami bennem volt, valami szörnyű szagú és
állagú miazmát, ami semmiképp nem emlékeztetett ételre. Forgott velem a világ,
szemeim könnyben úsztak, hosszú percekig öklendeztem. Azután hóval lemostam az
arcomat és a halovány derengésű lámpaoszlop alatt láttam, hogy a hó véres és a
tenyerem is. Alig bírtam feltápászkodni, gyenge voltam, a szagok irtózatos
erővel rohanták meg az érzékszerveimet. Arra gondoltam, visszamegyek Leóék
házához, de már túl messzire elcsavarogtam onnan és nem éreztem magamban elég
erőt, hogy arra induljak. Botorkálva elhagytam a parkot, a hó szőnyegként
simult a talpam alá, alig láttam, merre megyek. Kirakatokkal teli utcán
haladtam végig, a bensőmet megint feszítette a borzalmas, görcsös nyomás.
Betántorogtam egy üzlet melletti beugróba és már zubogott is fel a torkomon a
sűrű szenny. De ez nem volt elég, akaratomtól függetlenítve a beleim is
kiürültek. Mocsokban, bűzben fetrengtem a hólében, zokogni kezdtem úgy
megijedtem a testemben végbemenő iszonyattól. Az egész szám sajgott, zsibbadt,
de lassan lecsillapodott a fojtogató öklendezés, könnyebbnek éreztem magam.
Megint hóval mostam le az arcomat, próbáltam ledörgölni a lábaimról, ruhámról a
szennyet, kevés sikerrel. A nyelvemmel éreztem, hogy a szemfogaim nagyobbak és
hegyesek lettek, nem voltam naiv, tisztában voltam vele, hogy Leó mit tett
velem, megértettem, hogy ez valami olyasmi, amin át kell esnem. Előbújtam az
utcára, rettenetesen éreztem magam, egy új megfoghatatlan hiány támadt fel
bennem, ahogy a bensőm megkönnyebbült. Egy kirakat előtt álltam, az üveg
visszatürközte a képemet, ostobán bámultam a csapzott nőt, én voltam és mégsem.
Fejjel előre a kirakatnak dőltem, tanultam újra lélegezni, a hideg vastag
üvegtábla nyugtatóan hűsítette a homlokomat.
Egy idegen lépett mellém. A férfi
segítőkész hangon megkérdezte, jól vagyok-e és nincs-e szükségem orvosra. Az
érzékeim azonnal őrült táncra perdültek, eluralkodott fölöttem a belül növekvő
vágy, a lesben kushadó, éhes vad. A testem tudta, mit kell tenni és az
irányítás hosszú percekre kicsúszott a kezeim közül.
Az első evés, az első vér örökre bevésődött
az agyamba, az a fényesen szikrázó, robbanásszerű élvezet elsöpört, letarolt,
semmihez sem hasonlítható élményt tudott nyújtani. Felébredtem egy új életre.
Vad, eszeveszett tempóban rohantam, csak az járt a fejemben, hogy minél
távolabb kerüljek a halott férfitől. Hazamentem a lakásomba, fogalmam sem volt,
hova máshová mehettem volna. A kabátom zsebében ott volt a kulcs, a ház néma
volt körülöttem, miközben az emeletek közt siklott a lift. A lakásba érve
letéptem magamról a bűzös, mocskos rongyaimat és a forró zuhany alatt tíz
körömmel csutakoltam magam tisztára. Addig dörzsöltem, kapartam a bőrömet, míg
vörös, véres csíkokat szántottam rá, de mire felöltöztem a karmolások rémisztő
tempóban begyógyultak. A tükörbe néztem, tudtam, mi vagyok, mivé lettem. Az
arcom, a bőröm sápadt volt, a világosbarna íriszem csaknem borostyán sárgára
fakult és különös fénnyel csillogott a neonnál. A lopott vér tűzként lobogott
bennem és éreztem, ennél több kell, még több, mert sosem elég.
Összekapkodtam pár holmit, útlevelet,
készpénzt, a bankkártyámat és leléptem. Nem voltam többé az, aki azelőtt, nem
mehettem így vissza Leonardóhoz. Ő tett szörnyeteggé, ő csinálta belőlem ezt az
örökké éhes vadat.
Egy külvárosi motelbe mentem, szobát vettem
ki, vészesen közeledett a hajnal, minden porcikámban éreztem a zsibbadást, hogy
elhagy az erőm. Csendre és sötétségre vágytam, abban reménykedtem, majd a következő
nap, amikor felkelek, minden más lesz. De nem lett, soha többé. Két éjszakával
később elhagytam a várost és Leonardót nem láttam viszont többé.
Azóta gyakran töprengtem rajta, hogy mi
lett volna, ha visszamegyek abba a régi házba és Leóval maradok, talán még
életben lenne? Nem tudom a választ, sosem fogom megtudni, mi lett volna ha… "
Sápadt árnyak - részlet