Látogatók

2017. október 8., vasárnap

Két történetszál találkozása

Többször említettem, hogy a könyveim szereplői esetenként összefutnak egymás történeteiben. A régebbi olvasóim ezt már biztosan tapasztalták. Nekik nagyon ismerős lehet a szituáció és a szereplők is.

Itt erre egy remek szemléltető példa, amikor a Halál és Glorai találkozik a Morwen sorozat Fekete kristály kötetével. 
A részlet a Fekete kristályból van.



(később eltávolításra kerül ez a bejegyzés)

"A folyosón zöldbe öltözött alak közeledett, egyenesen felénk tartott. Műtős maszk takarta az arcát, fején almazöld műtős sapka volt.
Felálltunk és elé mentünk.
Fiatal nő volt. Megtorpant, lehúzta az arca elől a maszkot és levette a sapkát Szépsége egy pillanatra teljesen lenyűgözött.
  - Szia! – mondta Melkornak bársonyos hangon és elmosolyodott. 
Annyi lágyság és finomság volt ebben a mosolyban, hogy nem tudtam nem észrevenni a férjem felé sugárzó különös jelzést.
Melkor pontosan ugyanilyen átszellemülten viszonozta a gesztust. Túlságosan régóta ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, érzelmek hullámzottak fel benne a nő iránt. Megütközve meredtem rájuk. Most akkor mi a fene van?
A kedves férjem észbe kapott és rám fókuszált.
  - Engedd meg, hogy bemutassam neked egy régi barátomat! Ő Gloria Gifford doktornő.
A nőt néztem. Olyan magas volt, mint én, barna szemű. Sötét haját a tarkóján összetűzte, de néhány tincs kilazult. Biztosan hosszú volt a műszak. Az arca nagyon szép volt, amolyan klasszikusan megkomponált műalkotás. Erő áradt a tekintetéből és különös energia lengte körül, mint egy sűrű védőpajzs.
Érzékeltem, de nem tudtam, mi ez. Korábban sosem találkoztam még ilyen jelenséggel. Nem vámpír volt, de sejtésem szerint, nem is egészen közönséges halandó.
Furcsa érzés kúszott rám lentről felfelé, megmagyarázhatatlan bizsergés. Sem nem jó, sem nem rossz.
Melkor folytatta a bemutatást.
  - Ő a feleségem, Morwen.
Belém nyílalt a felismerés, mennyire erős ez az asszony. Ahogy kezet fogtunk, szinte lelassult a pillanat. Rájöttem, miért olyan fura nekem ez a helyzet. A doktornő túlságosan emlékeztetett valakire, saját magamra. Nem puszta hasonlóságról volt szó. Két különböző nő voltunk, más-más külsővel, mégis mintha testvérek lettünk volna. Nem a vonásokban, színekben vagy termetben mutatkozott meg ez a döbbenetes hasonlóság, hanem az egész megjelenésünkben.
Azonnal megéreztem, hogy Melkort szoros szálak fűzik a nőhöz. Forró keserű érzés ömlött szét bennem. Nem akartam most erre gondolni, Tristan volt fontos, ő számított ebben a percben.
Ezer kérdés zsongott a fejemben, attól tartottam, ha kapkodva szólalok meg, dadogni fogok, annyi mindent akartam egyszerre kimondani.
  - Hello, Dr. Gifford!
  - Kérlek, szólíts csak Gloriának! – mosolygott, aztán Melkornak nyújtotta a kezét. Őt máshogy érintette meg és a tekintete megint nagyon simogatóvá változott.
  - Örülök, hogy látlak.
A férfi kedvesen elmosolyodott.
  - Az öröm kölcsönös. Megnyugtató, hogy még mindig itt vagy. Ne haragudj, amiért külön téged kérettelek, de a fiú odabent nagyon fontos nekünk.
  - Jól tetted. El is várom, hogy ha szükséged van rám, hívj. Megvizsgáltam a fiatal vámpírt. Nincs fényes állapotban. Ha jól sejtem, speciálisan előállított drogot adtak neki, elég nagy dózisban.
  - A Fekete kristályból kapott.
  - Értem. – a doktornő csupán ennyit reagált.
Pár pillanatig töprengett, majd újból felpillantott, egyenesen hozzám intézte a szavait.
  – A pácienst mindjárt elhelyezik egy kórteremben. Kérlek, jöjjetek velem!
Noriot és Vickyt magunk mögött hagyva követtük a nőt egy szinttel feljebb, ahol időközben Tristant befektették az egyik szobába. A fiút az ágyhoz bilincselték, hogy ne tehessen kárt magában és másokban sem.
Gifford doktornő az ágyhoz lépett.
  - Általában a hasonló esetek nem végződnek jól, nem szoktunk pozitív eredményeket elérni. A kristály pusztító hatása az agyat károsítja. Ha létezik is gyógymód, mi még nem ismerjük.
  - Biztató híred is van? – néztem rá zaklatottan.
  - Mivel úgy tűnik a barátotok csupán egyszer kapott a drogból, egészen jó esélyét látom, hogy aránylag kevéssel megússza. Szükség lenne a forrásra, hogy kaphasson a teremtője energiájából.
Megkönnyebbülve sóhajtottam.
  - Az megoldható. Én vagyok a forrás, Tristan az én sarjam.
  - Remek! Lássunk is hozzá!
Melkor megmoccant mellettem, megérintette a karomat.
  - Kint várok.
  - Maradj csak! – kértem.
Fejét ingatta és bocsánatkérően mosolygott.
  - A véred. Túlságosan kívánom. Tristannek most nagy szüksége van rá – megcsókolta a homlokomat és távozott.
A doktornő várakozóan pillantott rám.
  - Kezdhetjük?
  - Igen.
  - Tristan most nem képes harapással a vérhez jutni, lenyugtatóztuk, alszik. Én foglak megcsapolni, már amennyiben engedélyt adsz rá.
  - Tedd, amit kell!
Gloria tűt szúrt a vénámba a karhajlatomba, amihez aztán vékony csövet kötött és a vérem egy palackba gyűlt. Mindezt nagyon gyakorlott mozdulatokkal csinálta. 
Közben leplezetlenül megnézett magának. Most, hogy ennyire közel volt hozzám, még erősebben éreztem azt a különös rezgést áradni belőle.
  - Mióta ismered Melkort? – szegeztem neki a kérdést.
Gloria végtelen türelemmel tekintett vissza rám.
  - Valamivel több, mint háromezer ötszáz éve.
  - Tessék?! – szakadt ki belőlem önkéntelenül a szó.
A meglepetés teljesen ledöbbentett.
  - Az nem lehet. Te nem vagy… - egy másodpercnyi szünetet tartottam, majd mégis kimondtam: - Nem vagy vámpír.
  - Valami más vagyok. Halhatatlan – mondta.
Értetlenül bámultam.
  - Ez mit jelent?
  - Melkor soha nem említette? Nem beszélt rólunk?
  - Valahogy elmulasztotta. – ahogy még jó néhány dolgot – gondoltam magamban.
 - Nem tudunk meghalni, így akár nagyon hosszú ideig is elhúzzuk. Ha megsebesülünk, a szervezetünk gyorsan regenerálódik és helyreállítja a károsodást, hasonlóan hozzátok. Ha halálos sebet kapunk, feléledünk. Egyetlen módon lehet végezni velünk örökre. Ha elválasztják a fejünket a törzsünktől és megszakad az idegpálya kapcsolata az aggyal. Akkor tényleg vége – magyarázta Gloria.
  - Hogyan lettél ilyen? Vagy már születésedtől fogva így van?
 - Minden esetben erőszakos halál váltja ki. Ilyen voltam, mint most, amikor leszúrtak és bekövetkezett az első halálom. Utána feléledtem és azóta nem tudok meghalni. Nézz rám, Morwen! Háromezer hatszáz éve járok ezen a földön.
  - Akkor öregebb vagy Melkornál – hebegtem.
  - Bizony – mosolygott.
Azt hiszem, kedvesnek találta a tudatlanságomat és a kíváncsi kérdéseimet.
Bámultam az időtlen szépségét és furán éreztem magam mellette. Én a fiatal vámpír, egy tacskó voltam hozzá képest.
  - Mennyi mindent láthattál! Nem vagy a vér rabja, nem köt semmilyen kényszerű átok.
  - Azért nem ilyen egyszerű. A hozzám hasonló halhatatlanok között egyféle versengés, élet-halál harc folyik. Üldözzük egymást és párviadalokat vívunk a másik fejéért. A fej elválasztásakor energia szabadul el, ami a győztes jutalma.
  - Elveszitek egymás energiáját?
  - És halhatatlanságát. Minél többet ölünk meg, annál erősebbek leszünk. Láthatod, mégsem annyira pompás ez.
  - Elég jónak kell lenned, ha még mindig itt vagy – jegyeztem meg.
Lehajtotta a fejét és összepréselte az ajkát.
  - Sokat megöltem, Morwen.
  - Hasonlóak vagyunk.
Felpillantott, az arckifejezése különös volt.
  - Az ókori Egyiptomból származom. Ott találkoztam Melkorral, amikor még ifjú vámpír volt.
Észrevette, hogy ismét letaglózott.
  - Mondtam, hogy régóta ismerjük egymást – nevetett halkan."

Most pedig az éppen készülő Negin is csatlakozik majd ehhez az egységhez.

2017. október 6., péntek

Igézőkből egy kis beleolvasó.

Íme, hoztam egy beleolvasó részletet az Igézők első kötetéből.

Mert ugye már a második is kész, de még a jövője kérdéses.

Addig is egy kínos-édes helyzet itt és most.
Max és Araman
(jelzem, ezzel a pasival bármikor belekeverednék ilyen szituba 😋😉)

  "– Jobban érzed magad?
  – Máshogy.
Maxine ivott néhány kortyot, de a hűvös víz nem volt képes csillapítani a testében lüktető melegséget. Letette a poharat és kinézett a kis ablakon, de odakint csak az éjszaka feketéjét látta és az üvegen visszatükröződő arcmását.
Araman letérdelt elé, így az arcuk majdnem egy magasságba került.
   – Múlik a rosszullét? Talán legyőzöd a mérget.
  – Igen, a méreg. – Max merengve pillantott rá. A kábaság kisöpörte az elméjéből a drámai valóságot. – Darla beadott nekem valamit. Meg akart ölni. Már emlékszem.
  – Le fogod győzni.
  – Vagy nem. A halálos mérgek nem válogatnak.
  – Józanabbnak tűnsz.
Max visszafojtotta a lélegzetét. A férfi túl közel volt hozzá és az ő testében egyre csak növekedett a vágy, hogy hozzáérjen.
  – Lehet, de van helyette más bajom – nyögte.
  – Fáj valamid?
Maxine arca kipirult, ahogy Araman szemét és száját nézte.
  – Nem mennél távolabb tőlem? A közelséged felhergel.
  – Tessék?!
A lány mindkét kezével az ülés karfájába markolt és előrébb hajolt, egészen a férfi arcához. Felszisszent, ahogy a mellére feszült saját ruhája, az ölében forróság gyűlt.
  – Istenem! Olyan kínos ez, hogy pont te vagy itt és neked kell elmondanom. Nem direkt csinálom, még csak nem is akarom. Nem tehetek róla. A testem önállóan működik.
  – Mi történik veled?
  – Kívánlak. – Maxine arca most már tüzelt zavarában, ahogy Araman szemébe meredt. – A vágy kezd eluralkodni rajtam. Azt diktálja, hogy megérintselek, érezzem a bőrödet, a szádat, de ez nem én vagyok. Annyira kínos. Meg akarlak lovagolni.
   – Inkább hízelgő – mosolygott halványan a férfi.
  – Nem! A testedet akarom, hogy letépd a ruhámat és… – félrekapta a fejét. – Ki sem bírom mondani.
Araman meg akarta fogni a kezét, hogy lecsillapítsa, de ő összerándult.
  – Ne érj hozzám, kérlek! Ha megteszed, nem tudom, mi lesz. Ez nem történhet meg! Ráadásul Haashim is pont most tűnt el.
  – Nyugalom, Max! Ez csak a méreg hatásának újabb állomása. Szexuálisan felajz, stimulál. Nessa mondta. El fog múlni.
Max lassabban lélegzett, forróság tombolt a bensőjében, csatázva a kétségbeesetten erőre kapó józanságával.
  – Ne haragudj rám! Szégyellem magam.
Araman komolyan nézett rá.
  – A kettőnk titka marad.
Maxine hátradőlt, a támlának feszítette a hátát és továbbra is a karfákat szorította.
  – Menj távolabb tőlem! Túl erősen érzékellek. Felrobban a testem.
  – Spórolj az erőddel, mert nem sokára sokkal keményebb órák várnak rád – figyelmeztette Araman, aztán felegyenesedett és az utastér másik végébe sétált. Leült és onnan tartotta szemmel a lányt.
Max maga köré fonta a karjait jó szorosan.
  – Ha most Doran itt volna, tudná, mit kell tenni.
  – Ebben az esetben nem segíthetne. Csak kínos helyzetbe hoznád.
Max felkapta a tekintetét.
  – Miért?
  – Mert pokoli nehéz neked ellenállni. Most ebben a percben is sugárzol, mint egy atomreaktor, árad belőled a vonzás, amit minden Igéző érezhet. A méreg csak felerősíti.
  – És mikor fog elmúlni?
  – Nem gondolom, hogy sokáig tart. Abban bízom, hogy az úti célunkat előbb érjük el, mint ahogy a következő fázisba lépsz.
  – Addig szétrobbanok – mormogta Max. Önkéntelenül feszengett az ülésben.
  – Ha szexelnénk, az csak felpörgetné a méreg hatását a szervezetedben.
  – Jóságos ég! Ne mondj ilyet! – Maxine elképedve meredt a távolabb ülő férfira.
Araman látszólag rezzenéstelenül nézett vissza rá. Maxine ismét elvörösödött, ettől még kínosabban érezte magát.
  – Ez sosem történne meg. Veled soha.
  – Én csak szívességet tennék, hogy segítsek rajtad a szorult helyzetedben. – Araman ravaszul elmosolyodott, akár egy kandúr. 
Maxine összezárta a combjait és a szemét forgatva kibámult a feketeségbe, de megint csak saját tükörképét látta az üvegen.
  – Micsoda önzetlenség! – szűrte a fogai között bosszúsan.
  – Csak ugratlak – mondta Araman. – Azért vagyok veled, hogy vigyázzak rád és ha kell, megfékezzelek. Bíznod kell bennem a legnehezebb percekben is.
Max lehunyta a szemét.
  – Félek. Nem akarok meghalni.
  – Silgor és Darla elszámolta magát. Nem adlak olyan könnyen.
Maxine karjai libabőrösek lettek. Tudta, Araman hogyan érti ezt a mondatát, mégis furcsa érzés volt hallani tőle."




Nosztalgia

Öt éve írtam és 2014-ben jelent meg a Publionál a Két lépésre a mennyországtól című könyvem nyomtatott- és e-könyvben.

Őszintén elismerem, nem számítottam rá, hogy ennyien szeretni fogjátok. A debütálásom volt ebben a műfajban. Azóta ez a könyvem sokat segített nekem ezen a pályán.
Nem felejtem el, hogy a megjelenés után a civil munkahelyemen a kollégáim titokban összeszervezkedtek, megvásárolták a könyveket és rögtönzött dedikálást rendeztek nekem. 😘 Szuper volt!

Emlékszik valaki közületek erre a megegyezésre? Az alkura? Az éjszakára, ami egy cseppnyi engedményt volt hivatott megadni Mesmirának?  

2017. október 5., csütörtök

Akció! alexandra.hu

Jó hír! 

Akció!

Elindult az alexandra.hu webáruház és mindjárt remek akciókkal rongyolnak bele az őszbe.

Újjászületés Bookangel módra!

Az Árnyjátékost -30% kedvezménnyel rendelhetitek meg.

Katt a linkre!




Nézzetek körül, mert sok jó könyvre van engedmény!

2017. szeptember 24., vasárnap

Hosszabb részlet a Megtorlásból

Bár az utóbbi hónapok javarészt a romantikus műfajú könyveimről szóltak, nem vagyok hűtlen az én drága és imádott vérszopó kreatúráimhoz, akikkel szorosan összeköt a kezdet, ahogyan velük együtt elindultam ezen az úton.💓 Hosszú-hosszú éveken át jártam velük kéz a kézben, összesimulva, egyet gondolva, együtt lélegezve.(1999-2015-ig)
A vámpír-műfajnak most bealkonyult (haha), de ez engem nem zavar. Mintha valaha is le lehetne söpörni őket a színről... Nem. Ők mindig itt vannak, csendesen a háttérbe húzódnak, míg ismét reflektorfénybe kerülnek, mert a lényük titokzatossága mindig is csábítani fogja a kíváncsi halandók fantáziáját.
Ezért most egy hosszabb részletet hoztam a Morwen sorozat utolsó kötetéből, a Megtorlásból.

Szívesen idézem fel a hangulatot, ami ezekben a történetekben uralkodott. Miközben évekig az ő meséjüket írtam, úgy suhogott elő belőlem megállíthatatlanul az összes kalandjuk, mint egy aranyfolyó. Hiányzik.
Van közöttetek, aki emlékszik rájuk? Aki mindegyik részét olvasta? Ki volt a favorit a dögös vámpírhímek közül, Melkor vagy Udimu? Tudjátok, hogy a Morwen, a Halál és Gloria, az Igézők és majdan a most készülő Negin világa mindig egy-egy ponton találkozik, ha csak rövid jelenetek erejéig is?



Figyelem! Spoilert tartalmaz! ☝

"Samson elszántan hadakozott velem, hideg, érzéketlen arckifejezéssel püfölt. Csak egy akadály voltam neki közte és a céljai között, amit el kell hárítania. Megint megragadott, hogy felemeljen a föld fölé pár centiméterrel, aztán eldobott. Ahogy lezuhantam, azonnal felugrottam, ököllel képen csaptam, majd a könyökömet is belevágtam csinos vonásai közé. Zseni vagyok, hogy megtanultam a muay thai-t. Láttam a szemén, hogy meglepődik, mert ennél kevesebbnek gondolt engem.
Felszökkentem, egyik lábammal elrugaszkodtam a falon és a cipőm talpával belerúgtam az arcába. Jól sikerült, mert hátratántorodott, kevésen múlott, hogy nem bukott fel. Düh lobbant a szemében, arrogánsan felhúzta két oldalt az orrcimpáit és a felső ajkát, mint egy hiéna.
Szempillantás alatt lehajolt, felkapott valamit a földről a kemence sárgán pislogó üvegajtaja mellől és rám ugrott. Ledöntött a lábamról és velem együtt elzuhant. A hátamra érkeztem, ő felemelkedett és térdelő helyzetben fölém hajolt. Jobbjában jókora csövet tartott és dárdaként belém vágta.
Borzalmas, villámlásszerű fájdalom tüzében átdöfte a bal vállamat, valahol a kulcscsont környékén és hátul jött ki a vége. Hallottam magam alatt, ahogy a kövön koppan. Meleg vér bugyogott elő a sebből, eláztatta a pulóveremet, a nyakamat és a mellemet. Megfordult velem a pince és egyszeriben megéreztem Susan lassuló szívverését.
Lüktető vörös kín borította el az agyamat. Elkaptam a karját, amivel felnyársalt és eltörtem, másik kezemet a torkára szorítottam, hogy kitörjem a nyakát.
Éles robajjal döndült az ajtó és a bezúduló energiával egyszerre harsant a parancsszó.
– Állj! Engedd el! – kiáltotta Melkor feszültségtől rideg hangon, szigorú tekintettel. – Fejezzétek be! Most azonnal!
A szorult helyzetben rámeredtem.
– Morwen! Gyerünk!
Azt hiszem, még sohasem beszélt velem ezen a hangon, ezért eleresztettem Samson nyakát. Gyengédség nélkül lesodortam magamról. Nem tudtam sportosan felugrani, a fájdalom lelassított, így csak a könyökömre tornáztam a felsőtestemet.
Samsonban izzott a bosszúvágy és hátulról fölém magasodott.
Melkor dörgő hangja most neki szólt.
– Felejtsd el! Kettőtök közül Morwen az erősebb és veszélyesebb. Még így is. Ne csatázzatok!
Gyorsan körülnézett a fegyvereseken, felmérte a helyzetet. Látta Tristant és a földön haldokló Susant. Hozzám lépett, ösztönösen a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de a következő pillanatban elhátrált. Fájt látnom a zavart a szemében.
– Megőrültetek?! Mire jó ez a kakaskodás?
Tristan leguggolt mellém és óvatosan felültetett, majd lassan talpra állított. A fejemmel jeleztem, hogy vezessen Susanhoz. Igyekeztem nem figyelni az erős fájdalomra, ami beborította az egész bal oldalamat.
Susan tágra nyílt, fényes szemekkel zihált. Egyik tenyerét a vért okádó sebre szorította és kétségbeesve nézett maga köré.
– Samson lepaktált a Tanáccsal – vetettem oda Melkornak, miközben kínok közt térdre ereszkedtem a nő mellett.
Halandó vérének tömény szaga ostromolta az érzékeimet, felajzotta az éhségemet és ezen a sebesülésem csak súlyosbított.
– Sosem tenné – morogta ő vissza, még mindig nagyon szigorúan.
– Nem?! – Susanra böktem. – Ezt művelte a szemem előtt. A Tanács nekiadta a nőt, pedig tudtak a jelről. Ő elfogadta.
– Egy halandó miatt jöttél ide és ugrottál neki? – Most már kezdett dühös lenni. – Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ilyen apróságok miatt egymásnak essünk és ellenségeskedjünk!
– Apróság? Tudom, hogy neked semmit sem számít az élete. Nekem igen. Ezt te sosem értetted meg. Túl régóta vagy már vámpír. Megkeményedtél – mondtam.
Nem kellett megérintenem Susan pulzusát, így is éreztem, hogy vészesen lelassult.
Melkor megrázta a fejét.
– Nem akarok még egy problémát. Elég, ami van. Nem tűröm, hogy Samson ellen hangold a többieket! Megértetted? Ez nem játék!
– Elárul minket! Téged is! – kiáltottam.
A fájdalom egyre élesebb lett. Tisztában voltam vele, hogy Susan már nem jut el a kórházba, nincs annyi ideje. Elkeseredett harag markolta össze a bensőmet. Susan haldoklott.
Tristannel összevillant a szemünk. Ő értett engem. Tudta, nincs sok választásom.
– Elhiteti a Tanáccsal, hogy az ő oldalukon áll. Addig sem küldenek rá újabb hóhért. Időt nyerünk. Az ostoba viselkedéseddel veszélyezteted az amúgy is ingatag biztonságunkat – magyarázta Melkor.
Miközben dühös arcát néztem, megvilágosult előttem a szomorú igazság, hogy ő és én mennyire különbözően látunk szinte mindent, mennyire más a vérmérsékletünk és az életről alkotott világlátásunk. Akárhány éve ismertük egymást, ez nem változott.
A sunyi tekintetű sarja álszent képpel állt mögötte és hang nélkül tűrte a védőbeszédet, amivel Melkor mentegette. Megrendített, hogy egyetlen percre sem merült fel Melkorban, hogy esetleg én mondok igazat. Újra érzékeltem a felém áradó hűvösségét, haragját, ahogy már korábban is. Valami visszavonhatatlanul elromlott kettőnk között.
– El kell látni a sebedet és kihúzni a csövet – mondta egy hajszálnyival higgadtabban.
Susan fölé hajoltam. Percei lehettek. A vörös vértócsa aláfolyt, a keze lehanyatlott. A bőre sárgásfehér volt, szemei üvegként csillogtak. Gyámoltalan áldozatként feküdt a hideg kövön ebben az átkozott pincében, egyetlen halandóként annyi vámpír között. Az önvád keserű íze iszapként fedte be a torkomat, a mellkasomban vibráló forróságot. Minden miattam történt, mert éppen őt állítottam meg azon a reggelen.
Feltűrtem a kabátom ujját, hogy szabaddá tegyem az alkaromat. Az ujjaim jéghidegek voltak, ahogy Susan arcához értem.
– Mit művelsz? – Melkor rekedtes hangja türelmetlen volt.
– Tudod te azt jól. – Fel sem néztem rá, úgy feleltem.
– Ne csináld! Ne akarj az őrangyala lenni! Engedd el! Nincs szükséged egy új sarjra! Most nem bajlódhatunk egy újszülöttel.
Felemeltem a fejemet, hogy jól láthassa a szememet.
– Ezt nem te döntöd el!
– Morwen!
– Lépj hátra! Túl közel vagy.
Elfordultam tőle, mintha ott sem lenne. Nem bírtam az ellenséges vibrálással, ami bennem ugrándozott.
Susan arcához hajoltam.
– Mindjárt jobb lesz. Segítek. Innod kell. Nyelj szépen, lassan! Itt vagyok veled.
Fogaimmal kiharaptam a csuklómat és a szájára nyomtam.
Ijedten meredt az arcomba. Hűvös ajka remegett, ahogy rácsurgott a vérem.
– Tudod, ez mit jelent – suttogtam kérlelő hangon. – Nem engedlek meghalni. Csináljuk, jó?
Annyira gyenge volt, hogy bólintani, vagy tiltakozni sem tudott. Apró mozdulattal kinyitotta a száját és a bőrömre forrt. Az első kortytól undorodott, aztán ütemesen nyelt. Nekem az volt a dolgom, hogy elég energiát pumpáljak bele, ahogy a kapcsolat felvillant közöttünk. Még a sebem is belebizsergett a testemben zajló mámoros részegségbe. A jel felerősítette az ingereket, az élményt.
Susan olyan erősen szívta a vért, úgy éreztem, kiugranak az erek végig a karomban.
Amikor elérkezett az idő, elhúztam tőle a kezemet. Mindketten felpörögve ziháltunk.
– Most egy kicsit nehéz lesz, de hamar átesel rajta – súgtam.
A teremtés elvett némi erőt tőlem és a cső izzó lávaként lüktetett a vállamban. Nem lettem titán a procedúrától.
Susan megrándult, a hasához akart kapni, de nem volt annyi erő a kezében. Hörögve oldalra fordította a fejét, fogait összeszorítva, sziszegve kínlódott. Ezekben a percekben vett búcsút a halandóságától.
Melkorra pillantottam. Az ellenérzéseit ott viselte az arcán, de még a testtartásában is. Samson az állkapcsát masszírozta és sötét tekintette rám szegeződött.
Hiába voltunk vértestvérek, ez semmiféle köteléket nem jelentett közöttünk. Örömmel letépte volna a fejemet és én is az övét.
Nehezemre esett a térdeplő helyzetből felegyenesedni.
Melkor megtörte az áhítatos csendet.
– Tristan! Vidd el őket innen! Menjetek Udimuhoz!
A srác elfogadta az utasítást. Alig várta, hogy eltűnhessünk a házból. Levette a dzsekijét, beleburkolta Susant és a karjába emelte.
Melkor hozzám intézte a szavait.
– Azt hiszed, megmentetted? Most keverted csak igazán bajba.
– Haragszol, mert nem úgy történnek a dolgok, ahogyan te szeretnéd – mondtam erőtlenül. Kialudt bennem a harcias kedv.
– Azt reméled, hogy ő pótolja Aailisht?
Erre nem feleltem. Lassan elfordultam és a földön ragyogó vértócsát néztem. Ezt akarom? Erre vágyok? Hogy visszakapjam annak a feltétel nélküli szeretetnek legalább az árnyékát, amit a valaha volt lányom adott meg nekem? Ha így van, az önzésnek számít? Vagy hagynom kellett volna Susant meghalni a mi mocskos játékaink áldozataként?
Tristan után fordultam és rogyadozva kifelé indultunk. Harmadszorra teremtettem sarjat a véremből. Egyik alkalom sem volt békés és harmonikus. Mindháromszor a haláltól váltottam meg a sarjaimat. Semmi lírai hangulat, fennkölt célok.

Kilencedik fejezet

Susanna számára a legrázósabb és kellemetlenebb fázis akkor kezdődött, amikor megérkeztünk Udimu házához. Nessa azonnal a gondjaiba vette őt és behúzódtak az egyik fürdőszobába. Egy cseppet aggódtam, hiszen Susan vérszomjas újszülöttként fog felállni és az Igézők vére több mint csábító manna. Mr. Harland megnyugtatott, hogy a lánya tud magára vigyázni.
Udimu rólam gondoskodott. Bevezetett egy tiszta szobába, az ágyra ültetett és közben csak úgy mellékesen feltette a kérdéseit.
Tőmondatokban felvázoltam, mi történt. Nem hordott le, nem vitázott. Hálás voltam érte.
Amint biztonságos helyre kerültem, elszállt a maradék erőm. Mintha kihúzták volna a dugót, kifutott belőlem minden tartás. Előregörnyedtem az ágyon ülve, de a cső nem engedett mozogni.
– Ezt most kiszedjük innen. – Udimu eldöntötte helyettem is.
Félrerántotta a takarót alólam. Óvatosan lehúzta a kabátot rólam.
– Feküdj hanyatt!
Segített elhelyezkedni. Két tenyerébe szorította a rongyos, átvérzett pulóveremet és letépte a bal vállamról, majd lehúzta a karomról.
– Ha szeretnéd, hogy Nessa csinálja, idehívom – mondta udvariasan.
– Nem! Ő maradjon csak Susan mellett. Neki nagyobb szüksége van rá. Csináld te! Úgyis van benne gyakorlatod. – gyenge kis mosollyal akartam kedveskedni, de a fájdalom keresztülhúzta a tervemet, így egy fintor sikerült belőle.
Udimu vidáman biccentett.
– Igaz. Egyszer már voltunk hasonló helyzetben.
Közelebb hajolt, a sebet és a bemeneti szöget vizsgálgatta.
– Simán kiszedem – jelentette ki magabiztosan. – Nem vagy jó formában. Fájni fog. Vérre volna szükséged. Susan teremtése és a sebesülés kicsit leamortizált.
– Majd rendbe jövök, csak szabadíts meg ettől a szartól, hogy mehessek Susanhoz! Vele akarok lenni ezekben az órákban – kértem. A hangom érdes volt a kimerültségtől.
Udimu arcán különös kifejezés jelent meg, elolvadtak a feszültség árkai a szája mellett. Magas alakjával az ágyra ereszkedett, közvetlenül fölém térdelt, hogy szilárdan megtámaszkodjon. Pattogtak a fejemben a réges-régi emlékképek arról az éjszakáról, amikor egy ezüst lándzsát húzott ki belőlem.
– Ez gyors lesz – figyelmeztetett és megragadta a vaskos csövet.
Egyetlen biztos rántással tépte ki a vállamból. Kiáltottam fájdalmamban.
Megint meleg vér tört elő a sebből, pedig most már kapnom kellett volna, nem elveszteni.
Udimu a fején át gyorsan lehúzta a pulóverét és meztelen felsőtesttel egészen fölém hajolt. Felkarcolta a körmével a saját bőrét a mellén és sebet nyitott a húsán.
Megdermedtem alatta.
– Bízz bennem! – mondta halkan és forró arca csaknem az enyémhez ért.
Úgy helyezkedett el rajtam, hogy a kibuggyanó vörös vére egyenesen a sebembe folyt. A meleg vércseppek a bőrömhöz értek, a nyílt sebbe, a húsba kapaszkodtak és elkeveredtek az én véremmel. Forró bizsergés kezdődött először a sebben, majd a vállamban, azután kezdte eluralni az egész testemet. Csodálatos, erős öreg vére megkezdte gyógyító munkáját bennem. Összeforrasztotta a sejteket, kikalapálta a hibákat, teremtett és alkotott a bensőmben. A fájdalom együtt úszott az élvezetes hullámzással. Az egész testem libabőrös lett, az izmaim megfeszültek, majd elernyedtek és újra minden elölről.
Nyögtem, önkéntelenül sóhajtottam ebben a kettős sodrásban, a fájdalommal teli édes élvezetben. Udimu olyan pózban nehezedett rám, ami még inkább fokozta az erotikus élményt. Egyik térdét a lábaim közé ékelte, hogy megtartsa a súlyát. Combja az enyémhez feszült, öle és a hasa hozzám ért. Egyik kezével lesimította a mellkasát, ahol a vékony nyílás már kezdett összezárulni.
Tehetetlenül fetrengtem a kábulatban, fejemet beleszorítottam a párnába, a gerincem ívbe feszült és ettől a mozdulattól még szorosabban értünk össze. A vér csak lobogott bennem, tette a dolgát. A sebem égett, mintha maga a sátán feszegetné a húsomat, hogy széttépje. De minden fájdalomhullám tompaságba fulladt és simogatóan olvadt szét. Lassan lélegeztem, ép kezem Udimu derekába kapaszkodott. Fogalmam sem volt, mikor érintettem meg. Forró volt a bőre a tenyerem alatt.
– Jobb már? – kérdezte suttogva.
– Alakul – sóhajtottam és nem tudtam eltüntetni az arcomról az élvezet árulkodó nyomait.
Pimasz jókedv csillogott a szemében, ahogy lassan, szívdöglesztően elmosolyodott.
– Imádom, amikor elégedetten nyögdécselsz alattam – mondta és zöld tekintete félig játékosan évődve, félig komolyan tartotta fogva az enyémet.
– Köszönöm – rebegtem és őszintén zavarban voltam.
A számra kúszott a pillantása.
– Nem kell széttépetned magad, hogy az ágyamba kerülj. – Fojtott, mély hangja felingerelt és elnevettem magam.
– Élvezed a helyzetet, igaz?
Visszamosolygott.
– Elég nyilvánvaló – kacsintott.
– A véredben varázslat van.
– Rendelkezésedre áll.
– Te aztán nem pazarolod az időt, ha eldöntötted, hogy megszerzel valamit.
A szememet figyelte, aztán lassan felegyenesedett, lefordult rólam és talpra állt az ágy mellett. Máris hiányzott.
A testem még mindig bizsergett, de már tompábban, elviselhetőbben.
– Nessa kötést tesz a sebre, bár sokáig nem lesz rá szükség – mondta.
Az ő mellkasán tökéletesen bezárult a vékony karcolás.
– Susanhoz kell mennem.
Óvatosan felültem és kifordultam az ágy szélére, majd felálltam. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam.
– Rendben. Utána beszélnünk kell.
Udimu visszavette a pulóverét, egyúttal összeborzolta rövidre nyírt haját. Önkéntelenül nyúltam oda és megigazítottam a tincseit.
– Nagyon köszönöm. Hálás vagyok, Udimu.
– Tudod jól, hogy bármikor tűzbe megyek érted. – Halkan ejtette ki a szavakat. – Nem volt teljesen önzetlen segítség. Szorosabbra fontam kettőnk közt a kapcsot.
Tudtam, hogy művelt velem valamit, mert amit a testemben éreztem, nem lehetett sima vérrel sebbeforrasztás mellékhatása.
Bizonytalanul néztem a szemébe. Könnyedén intett.
– Nyugalom! A beleegyezésed és az engedélyed nélkül semmi véglegeset nem tennék. Egyfajta védőpecsétet tettem rád. Tudnom kell, hogy biztonságban vagy. Minden vámpír megérez engem rajtad. Most menj! Az új sarjadnak rád van szüksége.
Szakadt pulóveremre pillantott.
– Adok valami tiszta ruhát.
– Ráér. Előbb Susan következik.
Nessa egy külön szobában ügyelt a nőre, de nem ment hozzá túl közel.
Ahogy beléptünk, a lassan összehúzódó sebemre nézett. Míg leültem a fal tövében kuporgó sápadt Susan mellé, Nessa gyorsan ragtapaszt tett a sebemre és nedves törölközővel letisztogatta a vállamat és a nyakamat.
Udimu a küszöbön állt.
– Ha szükségetek van bármire, szólj és azonnal megkapjátok! – intett Nessának.
– Hagyjuk őket magukra! Ez a folyamat diszkréciót kíván, és csak a vérivókra tartozik.
Nessa azonnal engedelmeskedett és mindketten csendben távoztak.
Susan reszketett. A halandó ember már eltávozott, a bensőjében elindult az átalakulás. A teste merev volt a szervezetében zajló összevisszaságtól. A fejét a falhoz döntötte, szemét lehunyva tartotta, mert a szédülés és a hányinger minden apró mozdulatra azonnal támadt. A belső szervei égtek, szét akartak robbanni. A koponyavarratait túlnyomás feszegette és legszívesebben torkaszakadtából ordított volna, ha az valamit segít. De már ő is rájött, hogy attól nem lesz jobban, sem most, sem később. A járomcsontja alatt beesett az arca, sápadt homloka még ember verejtéktől fénylett.
Puhán megérintettem a hasa előtt görcsösen keresztbe tett kezét.
– Lassan lélegezz! A neheze most jön. Itt vagyok melletted. Együtt végigcsináljuk. Holnaptól minden rendben lesz. – Szándékosan halkan beszéltem, hogy a hangomba kapaszkodhasson.
– Hányingerem van.
– Nessa kiszedte a golyót?
– Igen. – Nem bólintott. Nyilván nem mert a szédülés miatt. – Nagyon fájt és most ég a helye.
– Vérzik még?
– Azt hiszem, már nem.
A tenyere alatt mégis véres volt még. Elkínzott tekintete egyszeriben felélesztette bennem a féltést, a gondoskodást.
– Istenem! Nagyon rosszul vagyok! Nem akarom, hogy lásd! – motyogta.
– Én is átmentem ezen. Mindegyikünk. Nem kell restelkedned semmi miatt.
Előregörnyedt és eltorzult az arca. Felsegítettem, megtartottam a súlyát és a szobához tartozó fürdőbe vonszoltam. Éppen időben érkeztünk a fajansz fölé. Susan hangos kínlódással adta ki, ami a gyomrában volt. Ahogy megtartottam, éreztem a kezeim alatt reszkető tagjait. Azután térdelő helyzetbe eresztettem és közben megnyitottam a kádnál a meleg vizet. Susan a ramaty állapota ellenére még a maradék méltóságának romjaiba kapaszkodva, szégyenkezve fordult félre.
– Ne szégyelld! Velünk is ugyanígy történt. Az emberi salak és minden más távozik a szervezetből az átalakulás során. Kellemetlen és gusztustalan, de többé nem kell ezzel foglalkoznod. Megtisztulsz a halandó nedvektől és lassan a fájdalom is enyhül. Vetkőzz le!
Zavarban volt.
– Annyira sajnálom. Nem mennél inkább ki? Restellem magam.
Megsimogattam véres, átizzadt haját.
– Maradok. Itt a helyem melletted.
Segítettem lerángatni róla a vértől és más nedvektől mocskos ruháit, azután betámogattam a kádba. Meleg vizet engedtem rá, hogy megtisztulhasson és ne remegjen olyan nagyon. Lemostam a vért a nyakáról, ahol Samson megharapta, a hasáról, ahol a golyó ütötte seb kezdett összezárulni, azután a többi testrészéről.
Még háromszor tört fel belőle a maradék szenny, háromszor mosdattam meg. Kitikkadva pihegett az erőlködéstől. Amikor már úgy ítéltem meg, hogy végleg kitisztult, törölközőbe burkoltam és a szobában az ágyra fektettem. A bőre forró volt, tüzelt, mintha magas láza lenne.
– Az átalakulás sosem olyan, mint a filmeken, vagy a mesékben. Nem történik egy csapásra, nem leszünk egy villanással gyönyörű szikrázó szemű, sérthetetlen csodalények, akiknek makulátlan a ruhájuk. – Halkan beszéltem, míg betakartam. – Meg kell érte szenvedni. Ha a fájdalom enyhül, utána ébred fel a kínzó, vak éhség.
Szünetet tartottam, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam el szépen a legrosszabbat, hogy a vérhez csak erőszak árán juthat hozzá.
– Már érzem – szólalt meg a szoba sötétjében.
Sóhajtottam. Ez is túl gyorsan jött el, mint minden stáció Susannál. Az éjszakából nagyon kevés volt vissza, de azok kemény órák lesznek a számára. Szembe kell néznie a bensőjében megszületett szörnyeteggel.
– Ha már fel tudsz kelni, elindulunk.
– Hová?
– Vadászni.
Susan a vállára húzta a takarót. Az arca szomorú volt, a hangja lemondással telt meg.
– A harapás pocsék élmény volt. Ijesztő. Samson meg akart ölni.
– Susan! Tudnod kell, hogy a haslövésed veszélyes volt. Mindenképpen elvéreztél volna.
– Ne aggódj! Nem vádollak. Tisztában vagyok vele, hogy meg akartál menteni. De ugye megérted, ha ennek nem örülök?
Leforrázva néztem rá.
– Kapsz egy órát. Pihenj!
Nem mentem ki a szobából, nem hagytam egyedül. Leültem a szemközti fotelbe és mozdulatlanul, némán várakoztam.
Csalódott voltam, leginkább saját naivságom miatt. Már régóta nem gondolkoztam úgy, mint a halandó emberek. Nem éreztem úgy, ahogy ők. Gyakorlatiasan néztem a helyzetet és sikeres kimenetelű akcióként értelmeztem, hogy megmentettem Susant. Ő azonban nem így élte meg a számára rettenetes éjszakát. Nem vágyott vámpír lenni, elveszíteni az életét és rákényszerülni, hogy mától vérszopó kreatúraként éljen. Őt nem fűzte erős érzelem egy vámpírhoz, ahogyan engem annak idején. Ő nem a megváltást látta az életében, pont úgy, ahogyan Tristan sem, amikor őt teremtettem.
Jöttek azok a fránya morális kérdések, hogy elbizonytalanítsanak. Helyesen cselekedtem? Vagy hagynom kellett volna Susant elvérezni Samson pincéjében? Mekkora a bűnöm? Hiszen én rántottam bele ebbe az egészbe őt, miattam került ma éjjel életveszélybe."