Látogatók

2015. július 29., szerda

Részlet a Morwen sorozat hatodik kötetéből. Az arany maszk



'Cortez tudott egy remek kis kávézót a közelben. Dús lombkoronájú, sűrű bokrok, fák ölelték körül a helyet, így a nagy napernyők alatt tökéletesen árnyékban ülhettünk. A pasas mindenféle csábos női pillantásoknak, mosolyoknak volt kitéve, amikkel a szomszédos asztaloknál ülők és még a pincérlányok is bombázták. Nagyon úgy tűnt, vonzó külseje csak engem hagy hidegen a női populációból.
Rendelt magának egy gyümölcskoktélt, nekem meg egy jeges teát, biztosítva róla, hogy ő majd azt is megissza. Valahogy nem éreztem közelebb magamhoz, nem éreztem, hogy akkor mi most egy család vagyunk. Ültünk egymással szemben a cartagena-i délutáni aranysárga napsütés elől védve, két sötét hajú alak, akik mintha egymás tükörképei lennének, valami furcsa abszurd hasonlósággal, egy férfi és egy nő.
Cortez előrehajolt.
- Valamivel több, mint háromszáz évvel korábban tengerjáró vitorlással egy rakás spanyol érkezett Kolumbiába, hogy új életet kezdjenek ezen a földön. Bár gazdag, nemes emberekként hagyták el az óhazát, itt csak telepesek voltak, hódítók. Anyám már állapotosan szállt hajóra, megviselte az utazás. Apám sietve keresett megfelelő lakhelyet gyarapodó családja számára. Tehetős, vagyonos emberek voltak, nem volt nehéz birtokot, földeket vásárolniuk. Én már oda születtem, majd az utánam következő testvéreim is. Az akkori értékrend szerint, jólétben nőttünk fel, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Bársonyzekében jártunk, szolgálóink voltak, házitanítók okítottak minket. Nem játszhattunk a szegény gyerekekkel, helyette lovagolni, vívni tanultunk.
Legidősebb fiúként rám várt a feladat, hogy átvegyem apámtól majdan az uradalom irányítását. Én voltam a reménységük, Ignacio a pallérozott elméjű úriember, a fess legény, akire már korán fenték a fogukat a környékbeli lányos anyák.
Nem ágáltam én semmi ellen, becsülettel követtem szüleim és tanítóim útmutatásait. Jó keresztényként éltem, bár nem igazán tudtam hinni Istenben és az ő mindenhatóságában.
Apám nem pusztán vagyonos nemes volt, de éles eszű, szociálisan érzékeny ember. Gyakran és önzetlenül segített a rászorulókon, nem kérve cserébe semmit. Szívügye volt a szomszédos kisváros gyarapítása, fejlesztése. Egy kisebb földrengést követően a megrongálódott, csaknem ledőlt templomot saját pénzén építette újjá. Szerették és tisztelték az emberek. Én mindig csodáltam az apámat, de a lelkem mélyén tudtam, sosem leszek olyan, mint ő. Ahogy suhancból fiatalemberré értem, egyre inkább éreztem, hogy engem más élet vár. Mivel ritkán nyílt alkalmam elvegyülni az egyszerű népek között, alig volt fogalmam róla, mennyire másként élnek. Csak jóval később szembesültem a világban burjánzó nyomorúsággal, a milliók kilátástalan sorsával.
Egy nyári városi bálon láttam meg életemben először a nőt. Olyan volt, akár egy jelenés a sok barnára sült, verejtékező arcú, selyembe, csipkébe öltözött ember között. A bőre sápadt volt, csaknem fehér, láthatóan nem kínozta a hőség. Ébenfekete hajcsigáin csillogott a rengeteg gyertya fénye. Égszínkék, ragyogó szempárja mindenkit rabul ejtett, férfit s nőt egyaránt. Nem is annyira a szépsége fogott meg engem, a tizennyolc éves tapasztalatlan legényt, hanem az a furcsa, szavakkal meg nem fogalmazható kisugárzás, amely körüllengte. Csak csodáltam bambán, ahogy a vendégek között forgolódik, ahogyan táncol, vagy a legyezője védelme mögé rejtve mosolyát felnevet. Egyetlen egyszer pillantott rám, de úgy éreztem, a gondolataimba lát.
Aztán a bál véget ért, nem láttam többé felbukkanni. Később hallottam pletykákat a szép ismeretlenről, hogy özvegy, a férje lovasbalesetben halt meg, és hogy olykor feltűnik némely rendezvényeken. Nappal sosem mutatkozik a nyilvánosság előtt, csekélyke társasági életet él.  Csupán a nevét sikerült megtudnom, Isabel.
Teltek az évek, férfivá értem, megismertem az életnek szép és csúf orcáját egyaránt. Vagyonos felnőtt férfiként a magam szórakozásainak hódolhattam, azt tehettem, amit csak akartam. A szüleim nősülésre buzdítottak, komolyan a fejükbe vették, hogy családot kell alapítanom, mert elérkezett az ideje. Ellentétben velük, én még nem éreztem sürgetőnek a házasságot, sem az azt követő törvényszerű gyermekáldást. Pompásan elégedett voltam az akkori állapotokkal, nem vágytam kötöttségekre. Barátaimmal vadásztunk, kocsmákba jártunk, szeretőt tartottunk és különböző izgalmas kalandokba keveredtünk.
Aztán váratlanul becsapott a mennykő, egyszeriben a feje tetejére állt minden körülöttem, felborult a világom. Apám szíve megbetegedett és a halál elragadta tőlünk. Nem voltunk erre felkészülve, a tragédia teljesen letaglózott valamennyiünket. Anyám összeomlott, halovány árnyéka lett önmagának, egy gyászba öltözött, örökké szomorú figura, aki csak saját halálát várja. Egyszeriben én lettem a családfő, mindenki tőlem várta, hogy átvegyem apám helyét. Próbáltam, isten látja lelkem, megpróbáltam megfelelni az elvárásoknak. Évekig iparkodtam, de tudtam, nem vagyok elég kiváló ember, nem vagyok olyan, mint az apám.
Nagy felelősség szakadt a nyakamba, elmerültem az ügyes-bajos problémák megoldásában. Többé nem volt sem időm, sem hangulatom a régi tivornyákhoz, kalandokhoz. Ha el is jutottam egy-egy bálba, azonnal tucatnyi lányt próbáltak a nyakamba sózni. Jó partinak számítottam a vagyonommal, földjeimmel és a nemesi rangommal. Kényelmetlenül feszengtem ebben a helyzetben. És ekkor találkoztam másodszor a szépséges Isabellel.
Színházi előadásra kísértem el a két húgomat, akik csak hosszas unszolással tudtak rávenni, hogy egyáltalán velük tartsak. Elkalandozó gondolatokkal ücsörögtem a páholyunkban, amikor megéreztem valami forró áramlatot a levegőben. Megbizsergette a tarkómat, mintha egy lágy kéz simogatna. Az a különös ingerem támadt, hogy a tömegből valaki figyel engem. A mienkkel azonos szinten, egy távolabbi páholyban megpillantottam a hölgyet. Azonnal felismertem, még annyi év után is emlékeztem rá. Engem nézett.
Akkoriban fess férfinak számítottam, a hajamat sokkal hosszabban viseltem, fekete selyemszalaggal összekötve hátul. Finom bársonyzekében jártam, csipke kézelőjű és gallérú ingben. Az ezerhétszázas évek teret engedtek a páváskodásnak, finom öltözködésnek. Ma, ha megölnének, sem bújnék olyasmi ruhákba, de akkor ez volt a divat. Nem untatlak a részletekkel, a lényeg, hogy Isabel és én megismerkedtünk. Találkozgattunk, kóstolgattuk egymást. Ámulva figyeltem időtlen szépségét, mintha egyetlen napot sem öregedett volna az első alkalom óta, amikor láttam. Ő csak gyöngyözően kacagott rajtam, amikor megjegyzést tettem a változatlanul ifjú tündöklésére. Teljességgel megbabonázott, alig vártam az estéket, találkáink óráit. Már nyilvánosan is együtt mutatkoztunk, felvállalva viszonyunkat. Aztán bekövetkezett, amit mindketten tudtunk első pillanattól fogva, szeretők lettünk.
Soha előtte olyan élményben nem volt részem, mint vele, pedig tapasztalt voltam a szerelem terén. Lényem legbensőjét rázta meg az együttlétünk. Annyira más volt, mint az asszonyok, lányok, akiket korábban ismertem, öleltem. Amit ő adott, szavakkal leírhatatlan élmény volt.
Halálosan beleszerettem, minden percet vele akartam tölteni. Már nem a szépsége tartott fogva, hanem az egyénisége bűvölt el. A mérhetetlen tudása, a szerteágazó ismeretei, különös gondolatai, forradalmi világnézete. Asszony létére olyan nagyon tisztán és logikusan érvelt, gondolkodott, függetlenül élt. Rájöttem, hatalmas erő lakozik benne, mintha szikrázóan világítana és néha ebből a fényből rám is vetül valami.
Sosem engedett magához csak este, vagy éjszaka. Még találkozni sem volt hajlandó velem naplemente előtt. De nem bántam, neki még ezt is eltűrtem, csak hogy vele lehessek. Aztán egy éjjel, szerelmeskedés hevétől túlfűtve megharapott. A vad pillanat kábulatában is éreztem, amint szívja a húsomat, véremet. Meglepett, annak ellenére, hogy sok újat mutatott az ágyban. Valahogy mégsem ijedtem meg, eszembe sem jutott. Megkérdeztem tőle, miért tette és ő őszintén elmondta. Isabel vámpír volt, egy elbűvölő, késő reneszánsz kori vérivó. Korábban nem hallottam ilyesmi létezéséről, így ő pontosan felvilágosított. Elmesélte, milyen régen él, hogy halhatatlan. Még a legszörnyűbb dolgokat sem titkolta el előttem.
Azt mondta, ne találkozzunk egy ideig, gondolkodjak a dolgon és döntsek legjobb belátásom szerint. Szeretett engem, magához akart láncolni, felajánlotta, hogy olyanná tesz, amilyen ő. Én nem akartam vért szívó éjszakai démon lenni. Hallgattam rá és bár majd szétszakadt a szívem, a testem, úgy vágytam utána, mégis elhagytam. Mindössze három hónapig bírtam nélküle. Addigra átrágtam magamban mindent és határozásra jutottam. Megkerestem Isabelt, ő pedig, a szolgájává tett.
Tíz évig éltünk együtt szeretőkként, tökéletesen működő kapcsolatban. Aztán Isabel elment, mert mennie kellett. Miután rám tette a jelet, én semmit sem öregedtem, nem változtam az évek során. Pontosan ugyanúgy néztem ki, mint tíz esztendővel korábban.
Mikor elment, a lelkemre kötötte, hogy ne várjak rá, éljem az életemet, én pedig szót fogadtam. Megakadt a szemem egy szép lányon, hamarosan elvettem feleségül és gyermekeink születtek. Őszintén szerettem a családomat, igyekeztem jó férj és apa lenni. De valahányszor Isabel visszatért, én rohantam hozzá. Elszaladtak az évek, a gyerekeim felnőttek, a feleségem meghalt, én pedig, odébbálltam Isabellel. Bekalandoztuk a világot, boldogok voltunk ebben az időtlen szerelemben.
Isabel mellett megismerhettem a vámpírok természetét, szokásait, erejét. Viseltem a jeleit, amelyekkel kortalanná és sérthetetlenné tett, ihattam a vérét, de nem változtatott át, míg nem egyeztem bele. Már-már ráálltam, hogy megtegye, és végérvényesen egyenrangúvá avasson önmagával, amikor a tragédia bekövetkezett. Most is összerándul a bensőm, ha visszagondolok rá.
Az ezernyolcszázas években, amikor a polgárháború dúlt észak és dél között, éppen elhagyni készültünk az államokat. Elegünk volt a felfordulásból, keletre akartunk menni. A kikötőben történt, egy másik vámpír jelent meg, egy férfi és csúnyán összeverekedett Isabellel. Én még olyan csatát korábban nem láttam, mint amilyennek tétlen szemtanúja lettem. Érzékeltem a vámpír erejét, sokkal hatalmasabb volt Isabelnél. Valami régi nézeteltérésük volt egymással, súlyos ellentét vibrált közöttük.
A férfi megölte Isabelt, fejét vette. Én abban a percben elvesztettem az eszemet és ordítva rontottam a gyilkosra. Könnyedén félresodort, akár egy pihét. Brutális erejétől métereket repültem, majd lezuhantam a földre. Szörnyű rosszullét rohant meg, azt gondoltam, rögtön meghalok. A koponyám ketté akart hasadni, szívem olyan szaporán zakatolt ziháló mellkasomban, azt hittem, menten szétrobban. Vér spriccelt az orromból, megtántorodtam és elvesztettem az eszméletemet. Ma már tudom, hajszálon és a csodán múlott, hogy nem pusztultam el a gazdámmal együtt, miként az más szolgákkal megesik, ha a vámpírmesterük meghal. Fényesen sütött a nap, mire magamhoz tértem a kikötő ládái között. Isabel testét porrá, hamuvá égették a nap sugarai, nem maradt belőle semmi.
Egy évembe került megtalálni a gyilkosát és alig néhány percembe, hogy kivégezzem. Így kezdődött a vámpírvadász pályafutásom. Ignacio Cortez Del Castillo vagyok, az ősöd. Most már tudod. Háromszáztizenhét esztendeje élek, de nem vagyok vámpír, és nem vagyok egészen ember sem.
Elhallgatott. Felemelte a poharát és hosszan kortyolta az italát.
Finoman megköszörültem a torkomat, pedig nem is volt rá szükség, csak időt akartam nyerni.
- Attól, hogy beavattál a sorsod szomorú történetébe, nem változott semmi. Nem érzek sürgető vágyat vagy késztetést, hogy feltépjem az ereimet és odakínáljam neked, gyere, igyál felkiáltással – mondtam.
Azt vártam, hogy gúnyosan visszavág, de helyette rám vetette szikrázóan vonzó mosolyát. Egyszeriben nagyon szépnek láttam, izgalmasnak, szexinek és ettől egy kicsit zavarba is jöttem.
- Hát nem lágyult meg a szíved?
Nemet intettem a fejemmel.
- Sajnálom Cortez, de nem. Mindannyiunknak megvan a magunk szomorú, tragikus története.
- Elmondod a tiedet? – kérdezte.
- Inkább nem.
- Egyszer valami olyasmit mondtál nekem, hogy semmi jót nem tettem, semmi olyant, amivel kiérdemelném a jóindulatodat. Azóta beláttam, igazad volt. Engedd meg, hogy bizonyítsak, hogy megmutathassam, méltó vagyok a sötét ajándékra! Tegyél próbára, ha akarsz! Bízz rám akármit, veszélyes is lehet! Nem riadok vissza – erősködött a férfi.
- Ne beszélj már őrültségeket! – legyintettem.
- Engedd, hogy szolgáljalak!
- Cortez! Vigyázz mire kérsz! Te is tudod, hogy ennek más következménye is van. Ha alám rendeled magad, ha felajánlod a szolgálatodat, azzal mesterednek ismersz el engem – figyelmeztettem.
Bólintott.
- Így van.
Farkasszemet néztünk.
- Ez abszurd – sóhajtottam. – Elment az eszed.
- Még hasznodra lehetek.
- Erősen kétlem.
- Vagy attól tartasz, hogy mit szól majd ehhez Melkor?
- Őt hagyd ki ebből! Senkinek nem tartozom elszámolással, azt teszek, amit akarok. Nyilván nem lenne kedvére, ha megtudná, hogy a közelemben vagy.
- Akkor mázlim van, hogy nincs itt – húzta el a száját.
Rábólintottam.
- Bizony.
A férfi kiitta az italát, az én jeges teámért nyúlt, a saját üres poharát pedig, elém tette, mintha én fogyasztottam volna el. Apró kis figyelmesség volt ez egy embertől egy vámpír felé, engem mégis meglepett vele.
- És ha visszatér, mit mondasz neki? Hogyan lesz azután? – kérdezte.
- Ezen még korai rágódni, nem mostanában fog felbukkanni, azt hiszem.
- Hiszed? Hát nem tudod biztosan?
Az arcába néztem. Azt mérlegeltem, mennyit mondjak el neki, és mivel ő feltárta előtte az életét, ennyit talán megoszthatok vele.
- Hónapok óta nem láttam Melkort. Elment egy fontos megbízatással valahová és még nem jött vissza.
Cortez kutató tekintettel méregetett.
- Azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol van?
- Semmit sem tudok róla.
- Megkereshetnéd, ha akarnád. Meg is találnád bárhol a világban, ebben biztos vagyok – mondta.
- Igen, így van. Megtehetném, ha nem kötne az adott szavam.
Továbbra is kérdő pillantással nézett.
- Megfogadtam neki, hogy nem keresem, nem nyomozok utána, nem próbálom meg kideríteni, hol van és mit csinál. Megígértette velem és nem szeghetem ezt meg – folytattam.
- Ez valami vámpír izé, ez a fogadalom dolog?
- Melkor a teremtőm, engedelmességgel tartozom neki, legalább egyszer.
A pasas rám hunyorított.
- Ja, értem. Ezek szerint, nem mindig sikerül, igaz?
Figyelmen kívül hagytam a megállapítását.
- Nem könnyű betartanom a szavam, és itt ücsörögni veled, miközben lövésem sincs, hol van, mit csinál, vagy inkább mit csinálnak vele.
Pár pillanatig hallgattunk mindketten, ki-ki a saját gondolataiba merülve, aztán Cortez megszólalt.
- Látod, csak akad valami, amiben én lehetek segítségedre.
- Mármint?
- Ha valamihez értek, az a vámpírok felkutatása, becserkészése. Hidd el, jó vagyok ebben, elég régen csinálom! Kössünk egyességet, Morwen! Én megtalálom neked Melkort, te pedig elfogadod az én kérésemet.
- Aligha sikerülhet.
- Adj nekem pár napot és kiderítem, hol van!
- Felvállalnád, hogy kutass utána? Ez nagyon veszélyes. Itt nem kispályás vérszopókról beszélünk, hanem vén öreg és hatalmas vámpírokról. Ha kiszagolnak és lebuksz, még pislantani sem marad időd, mielőtt kicsinálnak. Túl kockázatos, higgy nekem!
- Ki lenne alkalmasabb nálam? Így te sem szeged meg az ígéreted.
- Ennyiért nem adhatom a vérem – figyelmeztettem komolyan.
- Tudom, de talán első lépésnek megteszi, hogy egyszer majd érdemesnek ítélj rá – mondta.
Felállt, mint aki indulni készül. Pénzt tett az asztalra, aztán felém nyújtott a kezét.
- Megegyeztünk? – kérdezte.
- Mindent elkövetsz, hogy elérd a célod – hunyorogtam fel rá.
- Ilyenek vagyunk mi Del Castillo-k – mondta továbbra is előttem tartva nyitott tenyerét.
Kezet fogtam vele, hűvös tenyeremet melengette a bőre, nem irtózott az érintésemtől.
- Nem szívességre kérlek, hanem segítséget kérek tőled – tette hozzá komoran.
- Ha neked adom, amire vágysz, azzal megöllek, elveszíted ezt az életet.
- És adsz egy másikat.
Elhúztam tőle a kezem.
- Cortez, nem lehetek én a gyilkosod.
Feltette a napszemüvegét, így már nem láthattam a tekintetét, rejtve maradt előttem.
- Gyilkosom és teremtőm – mondta, aztán elment.
Kilépkedett a lugasból, át az úton, a járdán, leintett egy taxit és eltűnt a szemem elől.
Tudtam, hogy nem találkozunk majd a hotelben, sem a repülőtéren. Nélküle utaztam vissza New Yorkba.'

2015. július 20., hétfő

Egy kis statisztikai eredmény :)



A nap jó híre!
Boldogság van. :) 

A Publio Kiadó 2015. második negyedéves összesítése alapján az eladási listán az előkelő harmadik helyen áll a Két lépésre a mennyországtól című regényem.

Nagyon örülök és köszönöm az Olvasóknak!