Látogatók

2015. február 23., hétfő

Kattints a képre!

Ezeket a nagyon kedves és hízelgő olvasói véleményeket ma találtam véletlenül a Google Play-en.
Nagyon köszönöm mindenkinek! Örülök.

https://play.google.com/store/books/details/Ashley_Carrigan_K%C3%A9t_l%C3%A9p%C3%A9sre_a_mennyorsz%C3%A1gt%C3%B3l?id=nMn4AwAAQBAJ




2015. február 22., vasárnap

Mára még egy...

Start!




Részlet az Igézőkből





Hoztam egy kis részletet az új könyvemből, az IGÉZŐK-ből, csak úgy randomra kiollózva valahonnan. Nehéz úgy kicsípni részletet, hogy ne áruljak el egyetlen titkot sem, hiszen maga a könyv szinte minden jelenete újabb és újabb titkot fed fel magának a főszereplőnek és az olvasónak is.

'A két alak nem hagyott egyetlen szabad pillanatot sem a lánynak, hogy mérlegelhessen. Rángatták, taszigálták, hogy a válla és a háta nekicsapódott a falnak, a feje koppant a tapétán. Belerúgtak, többször megütötték, mire szembe fordult velük, hogy felvegye a harcot. Csupa hasznavehetetlen holmi akadt a szobában, de amit csak elért hozzájuk vágta, vázát, poharat, könyvet, kézitükröt és egy súlyos réz gyertyatartót. Ez utóbbit rögtön meg is bánta, hogy elhajította, mert talán még pár ütésre felhasználhatta volna. 
A torz pofákra meredt és felszította az erejét. Az egyik fickó sárga tekintete az övébe villant és mint egy kampó bele is akaszkodott. Maxine úgy érezte, kifut az erő a lábaiból, szédülés tört rá, mintha ájulni készülne.
– Ne! Ne nézz a szemükbe! Megdelejeznek! – valahonnan a távolból jutott el hozzá Doran hangja.
– Harcolj!
A koponyájában érezte a fájdalmat és csak nagyon nehezen sikerült lehunynia a pilláit, hogy elszakíthassa a tekintetét a rémtől és ezzel kivonja magát a fogva tartó delej alól. Behúzta a nyakát a vállai közé és erősen előrerúgott, majd ugyanezzel a lendülettel jobbjával a másik alak csúf pofájába vágott. A két fickó között átugorva sikerült kirohannia a szobából. A folyosóra iszkolt, meztelen talppal rohant le a lépcsőn, maga mögött hagyva a hangos dulakodást. A szalonba ért, kapkodva kutatott valami fegyvernek való után. A kandalló mellett meglátta a vas tűzpiszkálókat. Kettőt felkapott és marokra szorítva felnézett az emeletre. Rájött, hogy Dorant otthagyta a négy szörnnyel, a szeretőjéről pedig azt sem tudta, él–e. 
Már éppen elrugaszkodott, hogy visszamegy, amikor Doran nagy robajjal kivágódott a hálószobából és ledübörgött a földszintre. A négy szörny utánaloholt, egyikük egyenesen leugrott fentről, nem törődve a mélységgel. Maxine előtt ért földet. A lány azonnal lecsapott rá a két vassal, úgy forgatta őket, mintha kardokat használna. Döfött, csapott és vágott. Már értette, milyen az, amikor nem hívhatja segítségül a bűverejét. Doran erre készítette fel a sok gyakorlással. Akkor itt az ideje bebizonyítani, nem volt hiába az a sok munka.
A csapásai betaláltak, húsba martak és vért fakasztottak. Az ellenfeleit váratlanul érte az ügyessége és az elszántsága. Dühödten morogva nyomultak előre, szét akarták tépni a lányt. Vérük beszennyezte a szőnyeget és Maxine fehér alsószoknyáját, a karját is. Nem rémült meg tőlük, akkor sem, amikor az egyik fegyverét kiütötték a kezéből. Körbenézett az idegen szalonban és azonnal megtalálta a következő praktikus eszközt. Felkapta a jobbjával a vaskos kristályvázát és az asztallap széléhez csapta. Megmarkolta az éles pengévé alakított kristálydarabot és már suhintott is vele. Az egyik szörny nyakát sikerült elnyiszálnia. Vért spriccelő torokkal rogyott a földre. Tőle nem kellett tartania. A másik kirántott egy égő fahasábot a kandallóból és mintha nem is égetné a tűz, maga előtt suhogtatva a lány felé indult. 
Doran vérző, lezúzott arccal csatázott a maga ellenfelével. A negyedik alak hátulról alattomosan ütötte és azon igyekezett, hogy kirúgja alóla a lábait. A férfi megelégelte és egy látványos köríves hátrarúgással lepte meg a dögöt. Hallani lehetett a hangot, amikor reccsent a démon nyakcsigolyája. A fickó úgy zuhant le, mint egy zsák krumpli.
Maxine ellenfele haragosan felordított és elhajította a fáklyaként lobogó fahasábot. Torokhangon mormolt valamit, ami talán kántálásnak tűnt, mire a kandallóból kicsapott a tűz és magasra kapott a szalonban. Elérte a függönyöket, a bútorokat és szempillantás alatt lángokba borított mindent. A tűz elszippantotta a levegőt és forrongó pokollá változtatta a szobát, majd az egész házat.
Maxine hátrálni kényszerült, kiejtette a kezéből az éles kristályszilánkot és próbálta elkerülni a lángokat. A szörny rávicsorgott undorító és félelmetes hegyes, hústépő agyaraival. Nem volt kétséges, mire készül. Sárga szemében megvetés volt és gúny. Magabiztosan, döngő léptekkel közeledett a lány felé. Maxine tudta, a lény érzi a félelmét és máris az áldozataként tekint rá. A delej ismét lebéklyózta, dermedten állt, miközben az alak már nagyon közel ért. Kitátotta a pofáját és állati hörgő hangon a lányra ordított. Magas alakját narancsos fénybe vonták a lángok, még ijesztőbbé változtatva.
Maxine erőt vett magán, lehajtotta a fejét, így kiszabadult a delej alól. Azonnal el kellett hajolnia egy ütés elől, majd egy aljas rúgás telibe kapta a gyomrát. A fájdalomtól égett a teste, alig kapott levegőt a tüzes katlanban.  Kintről az utcáról kiáltások hallatszottak, az emberek felriadtak a tűzre, összeszaladtak, kitört a pánik. Doran vérre menően viaskodott az ellenfelével, fegyver híján a puszta öklét használva. Felkapott egy széket, azzal próbálta távol tartani magától a démont. A tűz tombolt körülöttük, kezdtek kifutni az időből. Doran megelégelte a huzavonát, borzalmas erővel döfött előre a székkel és a bútordarab lábai belehatoltak a lény mellkasába, átdöfték a törzsét. A szörny rémülten ordított és rázkódott a gyötrelemtől. Fekete vére kilövellt, beterítette Dorant is. Az alak holtan bukott a padlóra.
Az utolsó démon irtózatos dühében Maxine-re ugrott, az arcába fejelt, mire a hegyes szarvai felsértették a lány bőrét a homlokán, elhomályosítva a látását. Vaktában a bal kezével döfött a démon testébe a piszkavassal. A kampó beletépett a dög mellébe, ő még beljebb nyomta és addig rángatta, míg a seb egyre nagyobb lett. Ömlött a vér, a démon hörgött és vonyított. Hirtelen marokra kapta a lány nyakát és szorítani kezdte. Maxine fulladozva próbált levegő után hápogni és eszméleténél maradni a forróságban. A szörny közelebb nyomult, azzal sem törődve, hogy így saját magát nyársalja fel a piszkavasra. Maxine szeme előtt fehér szikrák kezdtek pattogni és kis foltokká folytak szét. Tudta, ha elájul, mindennek vége. Kirántotta a piszkavasat a démonból és abban a pillanatban a jobb kezét dugta a sebbe. A forró, nedves testbe karmolt az ujjaival. Segítségül hívta a hatalmát és még mélyebbre hatolt a mellkasban. Érezte a lüktető, élő testet a bőrén, a csontok roppanását, a vér melegét, míg elérte az ujjai hegyével a rángatózó izomköteget, a szívet. Belé markolt, megszorította és húzni kezdte. Még számára is meglepetés volt, amikor az inak, erek szakadva engedelmeskedtek és a szív a kezében vonaglott. Kitépte a démon testéből és az arcuk közé emelte a fekete–vörös vértől fényesen feszülő szervet. A démon hitetlenkedve meredt saját szívére, sárga íriszében kihunyt a fény és elvágódott. Doran tekintete megfejthetetlen volt, ahogy a tűz felett a lányra meredt. 
Az épület lángokban állt, elpusztult a szép berendezés, minden körülöttük és már a szomszédos házakat fenyegette a tűzvész. Maxine elhajította a démon szívét és lehunyt szemmel koncentrált. Véres tenyereit kitárta és a föld felett tartotta. Pár pillanat múlva a lángok suhogó, vészjósló hangja gyengült, elcsitult és a tűz lelohadt, elerőtlenedett. Végül a lángok kihunytak és csak sűrű, savanyú füst kígyózott utánuk mindenütt.
A lány homlokából még mindig szivárgott a vér, amikor felpillantott. Csípte a szemét és a tüdejét a füst, köhögnie kellett.
Doran odasietett hozzá.
– Tűnjünk el! – morogta érdes hangon.
Az ő arca is viselte a verekedés nyomait.
– Várj még! – Maxine az emeletre vezető romossá vált lépcsőre nézett.
– Ki kell hoznunk őt.
– Már az elején meghalt. Bezúzták a koponyáját – mondta Doran komoran. – Sajnálom.
– Mindezt csak azért, mert velem volt – szűrte a lány a fogai között és újabb könnyek gyűltek a szemébe, ezúttal nem a füst miatt.
Doran megérintette a karját.
– Mennünk kell.
Kirohantak a házból, úgy véresen, kormosan, ahogy voltak. Maxine még a hiányos ruházatával sem törődött. Az utca szemközti oldalán egy fához kötve topogva várakozott Doran fehér lova. Az állatot idegesítette a felfordulás és a tűz miatti riadalom, de amint megérezte magán a gazdája nyugtató paskolását, lehiggadt. Doran felsegítette a lányt a nyeregbe, mögé parttant és a sápítozó, rikácsoló emberek között elvágtattak az esti utcán. Közben hangos kolompolással megérkezett a tűzoltókocsi és azonnal nekifogtak az oltásnak, de tűz helyett csak füstöt és izzó parazsat találtak a megfeketedett falak és oszlopok között.
Amint hazaérkeztek saját házukba, nagyon gyorsan kapkodták össze a holmikat, amikre szükségük volt a továbblépéshez. Gyakorlottan csomagoltak és tették a dolgukat.
– Mik voltak ezek? – kérdezte Maxine, amikor a vérből kimosakodva, tiszta ruhában a bőröndjeiket rugdalta a bejárati ajtó felé és a kocsisra vártak.
– Narga démonok. Mocskos húszabáló fajta. Elszívják a tudat erejét, megdermesztenek és lecsapnak rád – válaszolt Doran és búcsúpillantást vetett a szalonra.
– Hogy az ördögbe találtak meg?
– Az utóbbi időben nem fordítottál különösebb figyelmet a diszkrécióra. Engem nem zavar, ha a szeretőiddel cicázol és belőlem pojácát csinálsz a társaság előtt. De ezzel a viselkedéssel mások érdeklődését is magadra vonod, olyanokét, mint a Nargák. Nem ok nélkül, vagy akár saját megelégedésemre papolok neked az óvatosságról és rejtőzködésről.
Maxine bólintott.
– Bocsáss meg nekem! Ostobaságokat műveltem elvakultságomban. Senkinek sem szabadna meghalnia miattam.
– Akkor kapd össze magad! – figyelmeztette Doran, majd újra körbenézett a szobában. – Szerettem itt élni.
Maxine tisztában volt vele, hogy a férfi csakis miatta vállalta a vándoréletet, az örök üldöztetést. Ő pedig felelőtlenül csak megnehezítette a dolgát a végtelenül ostoba viselkedésével, a gyerekes daccal. Hálátlanul bánt vele és ebben a percben nagyon szégyellte magát. Odalépett Doranhoz és megölelte, fejét a vállára hajtotta.
– Sajnálom.
A férfi egyetlen pillanatig mozdulatlanul tűrte, aztán átfogta a hátát és viszonozta az ölelést.'

2015. február 7., szombat