Látogatók

2011. december 29., csütörtök

Kedves Olvasók!

Nézzétek, milyen szépen halad az első regényem, a Bukott angyal látogatottsága!

13 000 !
Photobucket


Tavaly ősszel nem is mertem remélni, hogy valaha akad ember, akit érdekel majd ez a könyv és bárki képes lesz elolvasni. Nagyon izgultam, amikor elkezdtem feltölteni a fejezeteket. Vívódtam, van-e értelme.

Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy időt szán az én Bukott angyalomra!

Külön köszönet a támogatóimnak, akik kitartanak mellettem és segítenek másokkal is megismertetni a történeteimet. Nélkülük a folytatások nem kerültek volna fel.

Örülök a 13 000 látogatónak. :) Szerintem, megér ez az alkalom egy pezsgőbontást. Nekem nagyon is!
Cheers!

Ash

2011. december 26., hétfő

Mindenkinek nagyon boldog, békés ünnepeket kívánok!

Photobucket


Szeretem ezt az időszakot. Ilyenkor minden kicsit lelassul, megnyugszik, valóban békésebb lesz. Jobban odafigyelünk a másikra, türelmesebbek vagyunk, ami bizony a rohanó, hektikus hétköznapokban nehezen, vagy sehogy sem megy.

Sok minden történt ebben az évben, magánéletben is - amiről itt nem fog szó esni -, és írás terén egyaránt.
Megírtam két új könyvet, a Halál és Gloria -t, és a Suttogó völgy -et.
Dolgozom egy harmadik könyvön, a fejemben máris készen van a negyedik, bár ennek még egy sorát sem írtam le, csak a szinopszist.


Az Ulpius-ház Kiadó meghirdetett pályázatára beküldtem egy részletet a Sápadt Árnyak-ból / a vámpíros sorozat 4. kötetéből a vérbálos jelenetet /. Ez alapján bekérték olvasásra az egész regényt, továbbá náluk van a Suttogó völgy kézirata is.
Talán 2012. tavaszára lesz valami eredmény.
Nem vagyok elbizakodott, tisztában vagyok az írásaim hiányosságaival és erősségeivel. Ha látnak benne lehetőséget a kiadásra, nagyon fogok örülni, ha nem, akkor majd később valami más munkámmal újra megpróbálom.


A Könyvmolyképző Kiadó által meghirdetett Aranymosás Irodalmi Magazin játékára is pályáztam. Egy regény első fejezetét kellett beküldeni. Először a Halál és Gloria-t küldtem, el is fogadták. Lehetőségem volt más anyagot is megmutatni, így a Suttogó völgyet is elküldtem. Megkapta az esélyt ez is. Választanom kellett a kettő között, melyiket akarom a játékba indítani. Az utóbbit küldtem, mégpedig azért, mert korábban nem írtam klasszikus romantikus regényt. Ez egy próba volt. Tudni akartam, milyenre sikerült. Pörgős akcióregényeket már írtam párat, ismerem a közeget, a ritmust, a fordulatokat. Egy romantikus történetnél viszont ezekből semmit sem használhattam fel. Hát...nem volt diadalmenet, sem osztatlan siker. Kaptam rossz és jó véleményeket is.
Ugyan meggyőződésem, hogy 4-5 oldalnyi anyagból messze nem ismerhető meg a történet, sem a szereplők, és nem vonható le reális következtetés, mégis úgy érzem, ezzel a próbálkozással be is fejeztem az ilyen jellegű könyvek írását. Pedig komolyan mondom, élvezetes kis kiruccanás volt. :)
Már az is öröm, hogy bekerülhettem az Aranymosásra.

Sok kezdő írótársam próbálkozott még rajtam kívül, ezért belinkelem az oldalt, ha valakit érdekel az amatőr írópalánták szárnybontogatása:
http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/

Nézzetek körül! Érdemes.
Számomra tanulságos volt ez a kis 'játék'. Megismerhettem mások írásait, gondolatvilágát, tanulhattam néhány fogást.
Az oldal szerkesztője Varga Bea rengeteg hasznos tanáccsal látott el minket. Végtelen türelméért és munkájáért köszönet illeti!

Hogy mit hoz a jövő?
Tőlem nektek pár új regényt biztosan... :)

Vigyázzatok magatokra! Olvassatok sokat!

Üdvözlettel:
Ash

2011. szeptember 20., kedd

A Halál és Gloria utolsó részlete, amivel kedvet szeretnék csinálni a könyvhöz.

Az utóbbi napokban ritkán láthattam Szehemrét, mert sok dolgom akadt. Ízisz papnőjeként sokszor ápoltam betegeket, megtanultam néhány gyógyítási módot és bár a fáraó felmentett a tisztségem alól, azért még eljártam a betegekhez. Nem éreztem tehernek, ha segítenem kellett, addig is elfoglaltam magam. Az elmúlt két napban azonban valami megzavarta a nyugalmam. Több alkalommal is észrevettem, hogy figyel valaki. Ez olyan dolog, amit az ember akkor is érez, ha a szemével nem látja. Bizsergett a tarkóm, égett a bőröm a hajam alatt, biztos voltam benne, hogy valaki leskelődik utánam. Aztán megpillantottam az alakot. Egy katona volt, egyiptomi ruházatot viselt, de láthatóan idegen volt. Már korábban is láttam őt futólag az udvarban, de még sosem beszéltem vele, nem is tudtam ki az.
A férfi zavarba ejtően jóképű volt, átható tekintettel figyelt egy oszlopnak támaszkodva, vagy úgy tett, mint aki a környéken sétálgat. Nyugtalan lettem, nem tudtam volna megfogalmazni miért, de tartottam ettől az embertől.
Azt is észrevettem, hogy a szolgálólányok és az udvarhölgyek kuncogva pusmognak az idegenről és kacér pillantásokat küldözgetnek felé. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, ezt az egészet csak bebeszélem magamnak és nem is követ senki.








Nestor mostanra biztosan tudta, hogy a vezír lánya különbözik a többi embertől. Valahányszor a közelébe került, mindig elfogta az a különös, semmivel össze nem téveszthető érzés, ami a bizonyosságot jelentette, a különbözőséget másoktól, és egyben a hasonlóságot vele.
Követte Tiját szinte mindenhová, szemmel tartotta, mert felelősnek érezte magát a sorsáért. Pedig nem volt az a fajta ember, aki önzetlenségből, vagy nemeslelkűségből tesz ilyesmit. A lelkiismerete mégis rákényszeríttette, hogy ha eljön az ideje, tudassa a lánnyal, milyen élet vár rá.
Hepuszeneb is hivatalos volt a díszvacsorára, amelyet Kalla hercegnő tiszteletére adott a fáraó. Az este folyamán alig tudott az asztaltársaság beszélgetésére koncentrálni, mert folyton csak az járt a fejében, hogy ez lesz az éjszaka, amikor Tija utoljára indul el a találkára.
Elnézte a fáraót, amint Kallával cseveg udvariasan, és kárörvendően arra gondolt, hogy hamarosan nyüszíteni fog az őt ért veszteségtől. Lelohad majd a mosolya, elpárolog a pökhendiség a tekintetéből, a büszkeség átadja a helyét a szomorúságnak. Bízott Mabubában, sokkal inkább, mint Nestorban. A hadvezér valami általa ismeretlen okból elbizonytalanodott. Sikerülnie kellett a merényletnek, mert ha nem, neki vége. Amon főpap ide vagy oda, a fáraó kivégezteti, ha rájön, hogy ő a felbujtó. Éppen ezért a dolgot úgy intézte, hogy zaklatásnak tűnjön. Szívbaj nélkül feláldozza Mabubát az ügy érdekében. Amint a néger megöli a lányt, az őrség odaér, és azt fogják hinni, hogy a núbiai erőszakoskodott a szép fehér nővel. Azt teszik majd, ami a dolguk. Senki sem fog kételkedni benne és az őrök azonnal végeznek vele. Mabubának nagyon ügyesnek kell lennie ahhoz, hogy mégis elmeneküljön. Bár ki tudja? Talán sikerül neki.
Tijának mindenképpen meg kell halnia, – gondolta magában - ha már megsértettem. Nem lehet belőle királynő! Különben még letörleszti rajtam az elhamarkodott baklövésem. Itt van Kalla, ő remek lesz a királynő szerepére. Máris az adósom, elvégre én hívtam ide, én kínáltam neki tálcán a lehetőséget az érvényesülésre. Nekem köszönheti, hogy egy gazdag ország trónjára ülhet a fáraó oldalán.
Hepuszeneb elnézte a vezír arcát és magában bocsánatot kért tőle, azért amit a lánya ellen elkövet ma éjjel. Nem volt lelkiismeret furdalása, ennek így kell lennie.










Késő este várt az üzenet, ami most a megszokottól eltérően nem a kis titkos szobába hívott. Szehemré most a templom hátsó oszlopsorához kéretett, és figyelmeztetett, hogy a legnagyobb titokban jöjjek. Bizonyára a magas rangú vendég jelenléte miatt intett óvatosságra.
Fekete áttetsző stólát terítettem a hajamra, félig az arcomba húztam, hogy csak a festetlen szemeim látszanak ki. Elhatároztam, hogy ezen az éjszakán, őszintén elmondom a férfinak, hogy kétségeim vannak. Nem az a sorsom, hogy királyné legyek. Tisztában voltam vele, hogy a mitanni hercegnő nem véletlenül érkezett Thébába. Tudtam, hogy Szehemré nem lesz megértő, mégis egyenesen kell beszélnünk egymással.
Mécses nélkül indultam a találkára. A templomot megvilágító fáklyák fényei éppen elegendő világosságot szolgáltattak a tájékozódáshoz. Észrevétlenül suhantam a hűvös éjszakában. Az édes illatú szellő meglengette a fátylat az arcom előtt, de sikerült időben elkapnom és visszaigazítanom. Néha úgy tűnt más lépések zaját is hallom az enyémeken kívül. Megtorpantam, hallgatóztam, de semmi. Csak a szél játszadozik az oszlopok között.
Amikor megérkeztem nem láttam senkit, lekuporodtam a vaskos oszlop tövében és vártam. Távolabb hallottam az éjszakai őrség lépteinek zaját.
Nem telt el sok idő, amikor neszezés ütötte meg a fülem. Mintha saru csusszant volna a köveken. Talpra ugrottam és oszlopról oszlopra előre haladva suttogtam:
- Szehemré, te vagy?
Hirtelen egy hatalmas alak lépett elő az árnyak közül, szinte a semmiből. Visszahőköltem, azonnal felismertem, hogy egy núbiai rabszolga. Megrémített a férfi sötét pillantása, vadság sugárzott a szemeiből. Félelmem csak tovább fokozta, amikor megláttam, hogy fekete keze egy tőrt szorongat.
- Mit akarsz tőlem? – szóltam rá és igyekeztem hátrálni.
Nem válaszolt, csak öles léptekkel közelített.
- Nincs nálam semmilyen ékszer, sem arany, nincs mit adnom.
Nem voltak rá hatással a szavaim, továbbra is csak jött elszántan.
Közönyös arccal, mély hangon szólalt meg.
- Az életedet fogom elvenni.
Sikoltani akartam, de tudtam, nincs értelme. Mire az őrség meghallja, már rég halott leszek.
- Nem ártottam neked – próbálkoztam ostoba kétségbeeséssel.
Mit tegyek? Kiabáljak, vagy fussak el? Gyorsabb lehetek, mint ez a csupa izom férfi? Aligha.
Keserű rémület fojtogatta a torkomat.
- Ez a szabadságom ára – mondta a néger és felém lendült.
Ügyesen félreugrottam előle, de elfutni nem tudtam, mert a férfi elkapta a karomat. Egy oroszlán ereje feszült benne, így amikor megszorította a karomat, úgy éreztem, el is töri a csontomat. Felnyögtem és körmeimmel fekete arcába sújtottam. Feltéptem a bőrt, és közben a térdemet az ágyékába löktem. Csak egy pillanatra ingott meg, én addig sikeresen kitéptem magam a markából, de ő pár méter után utolért és lendületesen maga felé fordított. Ekkor a szemem sarkából érzékeltem, hogy egy harmadik személy tűnik fel. Nem kiálthattam neki, mert a hatalmas néger izmos karjának minden erejével a hasamba vágta a tőrt, majd rántott rajta egyet felfelé és végighasította az egész testemet. Felordítottam a rettenetes fájdalomtól, térdeim megrogytak, vérem égetően spriccelve tört elő, eláztatva a ruhámat, melegen lefolyt az ölemre. Még hallottam, ahogy a sikolyomat visszaverik az oszlopok, félelmetesen felerősítve.
Lezuhantam a kőre, kezemet tétován a tátongó, vért lüktető sebre szorítottam. Izzott bennem a fájdalom, soha véget nem érő kín rántotta görcsbe az izmaimat. A kezem azonnal csupa vér lett, szédültem, a füleim bedugultak. Haldokoltam.
Kábán arra gondoltam, hogy ez nem rablótámadás, ez merénylet. A tüdőmből kiszökött a levegő és hiába kapkodtam újabb lélegzet után, nem voltam képes rá. Úgy éreztem, az agyamban szétpattannak az erek. Látásom homályosulni kezdett, fehér foltok kúsztak a szemem elé. Olyan harmatosan gyenge voltam, hogy egyetlen porcikámat sem tudtam uralni, nem voltam képes mozogni többé.
Ez kell legyen a vég? Ilyen gyorsan? Ilyen méltatlanul? Istenek, ne engedjétek! Segítsetek! Nem vagyok felkészülve, még nem!







A harmadik alak futva érkezett, kardját kirántva a négerre rontott, és a meglepetéstől ledermedt núbiait megütötte a markolatot szorító öklével. A néger megingott, Nestor újra a képébe sújtott. Mabuba felbukott, aztán vérző arccal talpra kecmergett. Gyerekfejnyi öklével támadt Nestorra, de esélytelen volt a katona éles pengéjével szemben.
A hellén megperdült, meglendítette a kardját, és keresztben végighasította a núbiai verejtéktől fénylő testét. Amikor meglátta kibuggyanó vérét, gyors mozdulattal szíven szúrta.
Kapkodva a földön heverő lányhoz vetette magát, megpróbálta a fejét megtámasztani.
- Tija, hallasz engem?
A lány szemhéja megrebbent, felnézett, de nem látott tisztán. Ajka alig mozgott, ruháján egyre csak terebélyesedett a vörös folt.
Felnézett, úgy tűnt felismeri a férfit, emlékezett a katonára, akiről úgy hitte, követi.
- Ki vagy? - suttogta alig hallhatóan.
- Nestor. Hallod, amit mondok? Segítek neked, Tija. Figyelj rám! Megígérem, hogy minden rendben lesz!
A lány már csak pihegett, nem jutott levegő a tüdejébe. Apró vérbuborék jelent meg a szája sarkában.
- Én… meghalok. Fáj… nagyon fáj. A fáraónak mondd meg…
- Nem halsz meg. A szunnyadónak fel kell ébrednie! Az isteneid vigyáznak rád. – mondta a férfi, de Tija már nem hallotta.
Mozdulatlanságba dermedt, feje félrecsuklott, teste feladta a küzdelmet. Vége volt.
Nestor megtapogatta a nyakán az eret, már nem pulzált.
Az őrség nagy robajjal ekkor érkezett. Elszörnyedve nézték a sok vért, ami a núbiaiból és a lányból kifolyt.
- Mi történt itt? - kérdezte a rangidős katona, aki felismerte Nestort és Tiját is.
- Ez a rabszolga rátámadt erre a nemesasszonyra és halálosan megsebesítette. Én pedig végeztem a támadóval. Túl későn érkeztem, a nőt már nem menthettem meg. Menjetek és jelentsétek a fáraónak, hogy a vezír lánya halott! A testét magam viszem a családjához – utasította a Nestor az őrséget.
Óvatosan felnyalábolta Tiját, a karjába emelte és elindult vele a vezír rezidenciája felé.











8. fejezet


A vezír lakosztálya mellett állt egy apró szentély, melynek falait szent hieroglifák és rajzok díszítették. Ebben a szentélyben ravatalozták fel Tiját, miután az édesanyja, Meritré lemosdatta, és hófehér gyolcsruhába öltöztette. Arcát, szemeit szépen kifestették, haját megfésülték, befonták, azután ünnepi parókát húztak rá. Ékszereit a nyakába akasztották, gyűrűket húztak az ujjaira, hogy majdan a bebalzsamozást követően is díszítsék a testét. A halott arca kísértetiesen szép volt, ahogy a falra erősített fáklyák megvilágították bőre sápadtságát.
Nestor már második napja őrizte a lányt. Nem mozdult el mellőle, mióta a szülők zokogva borultak halott lányuk vértől szennyezett testére azon az éjszakán. Akkor is ott állt, amikor a fáraó megjelent személyi testőreivel. Láthatta, amit a király elgyötört arccal hajol Tija élettelen ajkához egy utolsó csókra. Pár pillanatra Szehemré megszűnt fáraónak lenni, csak egy közönséges férfi volt, aki elvesztette a szerelmét és gyötrődik a fájdalomtól.
Szehemré amint észrevette, hogy nincs egyedül a szentélyben, abban a pillanatban visszanyerte önuralmát és tartását.
A hadvezér felé intett.
- Nestor, te vagy az?
- Igen, Fenséges uram – válaszolt a férfi halkan.
- Lépj közelebb!
A hellén követte az utasítást, kilépett a homályból és meghajtotta a fejét.
- Parancsolj velem, királyom!
- Mindig hű katonaként szolgáltad apámat, és most engem. Szeretném a te szádból hallani, mi történt pontosan. Elegem van az össze-vissza szóbeszédből, ami az udvarban kering.
- Fenséges uram, csak felszakítom a sebeidet és újból szomorúságot okozok, ha felidézem azt az estét.
A fáraó felindultan fordult felé.
- Éppen eléggé vérzik a szívem, hogy itt látom kiterítve a nőt, akit szerettem és feleségemmé akartam tenni! Ne akarj hát kímélni engem! Hallani akarom, mond csak el!
- Véletlenül sétáltam arra az oszlopsor felé, éppen levegőztem kicsit a nehéz vacsora után – kezdte Nestor. – Egyszerre meghallottam a dulakodást, megszaporáztam a lépteimet, hogy lássam, mi történik. Mikorra odaértem, a núbiai már bele is döfte a kését a lányba. Késő volt, nem tudtam megakadályozni. Azt gondoltam, a rabszolga megtámadta a vezírünk lányát, mert rögtön felismertem, hogy ő az. Nem volt kérdéses, hogy mit kell tennem, így végeztem a fickóval. Kötelességem volt. A lány a karjaim között lehelte ki a lelkét és az utolsó szavával téged említett, Fenség.
Szehemré összeráncolta a homlokát, maga elé meredt, a lány áttetsző gyolccsal leterített arcát nézte. Pár pillanatra elmerült a gondolataiban, végül megszólalt.
- Mond csak, Nestor! Szerinted, mit kereshetett Tija azon a helyen olyan későn egyedül? Miért kószált ott?
Nestor nyíltan a fáraó szemeibe nézett.
- Már én is töprengtem ezen. Engedd meg, Fenség, hogy teljes őszinteséggel válaszoljak! Szerintem, találkozni akart valakivel, azzal a személlyel, aki odacsalta.
- Odacsalta?! – ismételte Szehemré.
- Pontosan – bólintott Nestor. – Valaki csapdát állított Tijának és tőrbe csalta. Mert vajon hogy lehet az, hogy a núbiai rabszolgák késsel felfegyverkezve járkálnak a palota udvarán éjszaka szabadon?
Szehemré állta a hadvezér tekintetét.
- Figyelemre méltó, amit mondasz, Nestor. Szeretnélek valamilyen formában megjutalmazni, azért, amit tettél.
- Nem érdemlek jutalmat, Fenség.
- Ezt bízd csak rám! Mond bátran, mi az óhajod!
- Mindenem megvan, szép házam a városban, szolgák, étel, gabona és hűségesen szolgállak a seregedben. Nincs szükségem többre. Talán egy kérésem lenne, hogy néhány napra ments fel a szolgálatból.
- Pihenőnapokat kérsz? – kérdezte a fáraó meglepetten.
- Igen. Van egy-két magántermészetű dolgom, amiket el kell intéznem.
- Rendben van, Nestor. Engedélyezem, amit kérsz, de utána vissza kell térned, mert szükségem lesz rád. Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy a segítségemre légy és kinyomozzuk, ki volt Tija gyilkosának megbízója. Utána fogunk járni, tudni akarom, ki volt olyan vakmerő, hogy merényletet követett el a jövendőbeli hitvesem ellen. És ha megtalálom, az istenek kegyelmezzenek neki, mert én nem fogok.
- Ahogy parancsolod, Fenség – mondta a hadvezér, és magára hagyta a fáraót halott kedvesével.
Szehemré és a lány szülei igencsak elcsodálkoztak volna, ha megsejtik, hogy Nestor időközben miféle tervet szövöget. Attól a perctől fogva, hogy Tijából elszállt az élet, egyetlen dolog foglalkoztatta, mégpedig, hogy hogyan cserélhetné el a holttestet. Meg kellett akadályoznia, hogy a balzsamozók kezébe kerüljön, hogy a belső szerveket eltávolítsák. Amint felnyitják a lány testét, azonnal látják, hogy valami nincs rendjén. Tija még nem állt készen, hogy belépjen Ozirisz birodalmába.
El kell lopnia Tiját, mielőtt a Halottas Házba viszik és megkezdik az előkészítését a balzsamozáshoz. Nem volt egyszerű dolga, úgy kellett véghez vinni a tervét, hogy senki se gyanítson semmit. Nestor tudta, hogy ezt egyedül nem képes megtenni, segítségre van szüksége. Csakis olyan embert vonhatott be, akiben tökéletesen megbízik. Ilyen csak egy létezett, Imran a perzsa származású szolgája, akivel hosszú évek óta ismerték egymást. Imran középmagas, göndör fekete hajú férfi volt. A korát nehéz lett volna megállapítani, éppúgy lehetett harmincöt, mint negyvenöt éves. Egyiptomi szokás szerint öltözködött, minden tennivalót ellátott Nestor házában. Bárki láthatta, hogy a szótlan Imrant és a hadvezért több köti össze gazda és szolga viszonynál. Barátok voltak, olyan régóta ismerték egymást, hogy ők maguk sem emlékeztek mióta.
A fáraó látogatását követő napon elérkezett az idő, hogy Tija testét átszállítsák a szentélyből a Halottas Házba, ahol majd hosszú procedúrával mumifikálják, hogy átadhassák az örökkévalóságnak.
Az volt a szokás, hogy ha fiatal női halott volt a háznál, vártak pár napot, mielőtt átadták a testet a balzsamozó mestereknek. Ennek egyszerű és praktikus oka volt. Azok a férfiak, akik a Halottas Házban dolgoztak, soha nem jutottak örömlányokhoz. A bőrük, hajuk annyira átvette, beitta a balzsamozáshoz használatos nátron és más szerek, olajok, szagát, hogy egyetlen örömházban sem fogadták őket szívesen. Hiába volt jó a fizetségük, még a legócskább nő sem kívánta, hogy olyan férfi töltse kedvét vele, aki halottakat tartósít és átható bűzt áraszt, a halál szagát.
Így ha friss fiatal női halott került a kezük közé, bizony kihasználták az alkalmat és félretették a finnyáskodást. A hozzátartozók apró cselhez folyamodtak és pár napig inkább szagolták az émelyítő hullaszagot, ami az egyiptomi meleg hőmérséklet miatt hamar jelentkezett, gyorsan bomlásnak indult a test. Remélték, így nem becstelenítik meg, és nem fanyalodnak rá drága halottukra a balzsamozók. Gusztustalan dolog volt ez, és nyíltan senki sem beszélt róla, de mindenki tudta hogy megy az ilyesmi.
Tiját három napig hagyták a szentély ravatalán nyugodni, arra várva, hogy a bomlás megkezdődjön. De akármilyen hőség volt a kicsi helységben, amit még a fáklyák lángja is hevített, nem jelentkeztek a rossz szagok. Nem nagyon értették, miért nem jönnek a legyek, miért nem indul be a folyamat. Aztán a vezír úgy döntött, nem lehet továbbvárni, a testet át kell szállítani. Egyszerű simára csiszolt faládában vitték Tiját a Halottas Házba, a pompásan díszített szarkofágba majd csak a mumifikálás után kerülhetett. Nestor a Halottas Ház kapujával szemközt bújt meg, onnan leste, mikor érkezik meg a láda, benne a lánnyal. A szolgálók bevitték a ládát, majd sietve távoztak. Imran egy leplet vetett a fejére és vállára, úgy surrant be az épületbe. Nestor ugyanezt tette, és követte szolgáját, maga mögött hagyva a két öszvér húzta kis kocsit.
Odabent azonnal szörnyű szagok törtek rájuk, csípte az orrukat, marta a torkukat, alig kaptak levegőt. Gyorsan és határozottan megalkudtak egy balzsamozóval, jelentős összeget ígérve, azért a holttestért, amit az imént hoztak. A fickó rövid töprengés után megvonta a vállát és bólintott, hogy a dolog megoldható. Megegyeztek, hogy Tija testét kicserélik egy hasonló korú és magasságú nő múmiájára és majd a helyére fektetik a szarkofágba. A bepólyált halottnak már senki sem fogja látni az arcát, nem jönnek rá a cserére.
Imran átadta az arannyal teli tarisznyát a balzsamozónak és megeskette, hogy hallgat. A férfi nem kérdezett semmit, hogy mi végre van szükségük erre a hullára, hiszen látott ő már ennél különb dolgokat is.
Nestor fehér lepelbe burkolta a lány testét és egy nagy búzás kosárba rejtette, úgy vitték ki az épületből. Odakint végre fellélegezhettek a friss levegőn. Sietve felrakták a kosarat a kocsira, a leplet az arcukba húzták és Nestor házához indultak az öszvérfogattal.
Az emeleti hűvös szobában helyezték el a lányt. Lefektették, levették róla a fehér leplet, behúzták a függönyöket, hogy az erős napfényt kívül rekesszék. Imran szavak nélkül is tudta, hogy innentől rá nincs szükség, Nestor egyedül teszi, amit kell, és távozott a szobából.
Nestor hűvös fűszeres bort helyezett egy tálcára, töltött magának is. Miközben kortyolt belőle, hogy lenyugtassa izgalomtól kalapáló szívét, a mozdulatlan lányt nézte. Tija arca halovány volt, kezei élettelenül hevertek a törzse mellett. Az álhaja félrecsúszott, ezért Nestor érte nyúlt és levette a fejéről. Ujjaival kioldotta a lány eredeti hosszú haját.
Hamarosan bekövetkezik, már nincs sok hátra. Eljött az idő. - gondolta magában.
Leült a földre a lány mellé és várt. Tudta, már nem kell soká várnia.
A délutánból este lett, a nap lángvörösen nyugodni készült, aláereszkedett a hegyek mögé.
Nestort magával ragadták az emlékei, felidézte a hosszú éveket, mióta a világot járja és otthontalanul, gyökértelenül bolyong az országokban. El kell mondania a lánynak mindent, az igazat. Joga van tudni és szükséges is.
A szobát narancsosra színezte a vörös függönyön át beszűrődő naplemente fénye, majd sötétedni kezdett. Nestor mécseseket gyújtott, hogy lágy fényekbe öltöztesse a szobát.
Érezte, ahogy a gyomra összerándul, émelyegni kezd, a feje enyhén szédül. A jelekből tudta, hogy elérkezett az idő.










Mintha álomból eszmélnék, távolról zajok ütötték meg a fülemet. Valahol a szél neszezett, egy kutya ugatott. Meg akartam mozdulni, de még nem bírtam, merev testem fogságában vergődtem. Összeszorult állkapcsomat erőltetve próbáltam kinyitni a számat és végre levegő tódult a torkomba, le a légcsövemen, hogy megtöltse a tüdőmet. Mindenem égett belül, a testem ívbe feszült, nyakamon pattanásig feszültek az erek. A szívem fájdalmasan vonaglott a szűk mellkasomban. Hörögve és köhögve fuldokoltam, amikor végre kinyitottam a szemeimet. A fény bántott, szaporán pislogtam és ólomnehéz kezemet az arcom elé emeltem, hogy eltakarjam. Kapkodtam a levegőt és nyeltem, akár egy fuldokló. Szemeimet elfutották a könnyek.
Ekkor vettem észre, hogy van ott valaki, nem vagyok egyedül. Egy férfi hajolt fölém, megpróbált lefogni, hogy ne hánykolódjak. Felismertem ezt az embert, láttam már. De hol és mikor?
- Mi történt? – hebegtem rekedt hangon, és félig ülőhelyzetbe erőlködtem magam. A hajam kibomlott és szétterült a vállamon. Kába volt a fejem, szörnyen sajgott.
A férfi hátrébb húzódott és kiegyenesedett.
- Nem emlékszel? – kérdezte óvatosan.
Emlékezni? Egyszeriben fontosnak tűnt, hogy eszembe jusson, mi az, amire utolsóként emlékszem.
- Téged már láttalak. Talán a palotában – mondtam. - Hol vagyok, és hogy kerülök ide? Rosszul érzem magam, szédülök és a gyomrom is kavarog.
- Mindjárt elmúlik, nyugalom! – egy pohár bort nyújtott át. - Ezt idd meg!
Kapkodva kortyoltam, a torkom kiszáradt, szinte porzott, nagyon szomjaztam.
- Ki vagy te? – kérdeztem aztán.
- Nestor a nevem. A fáraó seregében szolgálok.
- Szehemré! – suttogtam.
Hirtelen mintha világosság gyúlt volna a tudatomban, képek villantak fel a fejemben, rémes és ijesztő, fájdalmakkal teli emlékfoszlányok. Hasamhoz kaptam, belemarkoltam a ruha vékony anyagába és nyüszítettem.
- A núbiai! Megszúrt az átkozott! Istenek, micsoda fájdalom! – kiáltottam.
A férfi megragadta a karjaimat és próbált csillapítani.
- Nyugodj meg! Elmúlt, minden rendben van!
Félre akartam lökni a kezeit.
- Nem, nincs! Belém döfte azt a nagy kést, véreztem. Ott voltál te is – néztem fel rá, mert lassacskán összeállt a fejemben, mi is történt.
Nestor türelmes arccal leült velem szemben.
- Így volt. A núbiai gaztettet követett el ellened. Szörnyű sebet ejtett rajtad, végzeteset. Nem tudtam segíteni neked, túl késő volt.
- Elájultam? – kérdeztem, és közben a tenyerem alatt, a hasamra koncentráltam. Nem éreztem a sebhelyet, a vágást, a húzódó fájdalmat. Semmit.
- Nem egészen ez történt. Ahhoz, hogy megértsd, teljesen tisztán kell látnod a dolgokat. Ezt nehéz kíméletesen elmagyarázni, Tija.
- Valamennyit tudok a gyógyításról és a sérülésekről. Az a seb, amit én kaptam, nem gyógyul be egykönnyen. Olyan szerveket roncsolt szét a kés, amelyek létfontosságúak – mondtam és egyre különösebb érzés kúszott a torkomra.
- Nézd meg magad! Győződj meg róla saját szemeddel! – ajánlotta Nestor.
Reszkető ujjakkal húztam fel a ruhám felsőrészének szegélyét és a hasamon lévő gyolcskötést tapogattam. Fájdalmat továbbra sem éreztem. Nincs ez így rendjén. Megbontottam a kötést és letekertem, az utolsó mozdulatom kapkodó volt, hogy szinte már rángattam. Legnagyobb döbbenetemre előtűnt a sima hasfalam, a bőrömön nem látszott egyetlen karcolás sem, nemhogy vágás. A tüdőmből kiszakadt a levegő és csak bámultam a hasamat.
Idegesen nevettem.
- Álmodok. Igen, biztosan. Ez lehetetlen! – nyögtem. Értetlenül ingattam a fejem. – Mi ez? Nem értem. Talán már a túlvilágon vagyok?
- Nem. Ez még ugyanaz a világ, ugyanaz a Théba, csak te tettél egy rövid kitérőt odaátra – mondta Nestor komolyan.
- Ez valami boszorkányság vagy szemfényvesztés? Miféle trükköt műveltél velem? – kiáltottam ijedten.
A férfi csitítóan felemelte a kezét.
- Nyugalom, Tija! Minden rendben van.
- Rendben?! Hogy állíthatsz ilyent, amikor véresen tátongó sebbel kellene itt haldokolnom, ehhez képest ép és egészséges vagyok?! Mi vagy te Nestor, valami sarlatán vagy varázsló?
- Szó sincs ilyesmiről. Ha megígéred, hogy higgadtan és türelemmel végighallgatsz, elmondom, mi történt.



---------------- Mostanra ennyivel szolgálhatok.
A könyvvel kapcsolatos további információkat, híreket majd itt megosztom veletek-amint lesz mit. :)


Most pedig, visszatérhetek a legújabb regényem írásához, a Bittersweethez.
Üdv:
Ash

2011. szeptember 16., péntek

6.

Az új fáraó uralkodása első hónapjaiban tanúbizonyságot tett róla, hogy alkalmas az ország vezetésére, igazolva ezzel a hozzáfűzött reményeket. Az apjához hasonlóan intézte az ügyeket, talán csak annyi különbséggel, hogy a fiatalsága némi friss lendületet vitt az udvari szokásokba. Mindenki érdeklődve figyelte az új fáraót, magasztalták a dicsőségét, délceg termetét, csinos vonásait, elemezték a döntéseit, csüngtek minden szaván és lesték a kívánságait. Csak egyetlen személynek volt kivetnivalója a király ellen. Hepuszeneb titkos tervet dédelgetett magában, amelyet mindenáron véghez is szándékozott vinni. Politikai szemszögből igen hasznosnak ítélte, hogy az ifjú fáraó megnősüljön, és az ország első asszonyává a mitanni király leányát válassza maga mellé a trónra. A terve könnyen kivitelezhető lett volna, ha egy apró zavaró tényező nem bukkan fel időközben. A kémei már rég tudatták vele, hogy a fáraó és közöttem zajló szerelmi viszony tovább folytatódott. Az is a fülébe jutott – hála a pletykás szolgáknak - hogy Szehemré a hitvesévé akar tenni. A főpap nem örült a fejleményeknek, és nem szívesen nézte volna végig, amint a tervei meghiúsulnak.
Egy nap Hepuszeneb ellátogatott a vezírhez és családjához, mintha csak baráti csevejre jött volna. Ravaszul úgy intézte, hogy a vacsora végeztével a távozáskor én kísérjem ki. Nem sokat teketóriázott, nekem szegezte a kérdést, amikor a szüleim hallótávolságon kívülre kerültek.
- Tudomásomra jutott, hogy a fáraó őfensége, - áldassék a neve és az örök nap fényeskedjék neki -, hogy a király felmentett téged a papnői kötelességeid alól.
Vártam, nem szóltam semmit. Hepuszeneb kutatóan bámult, már-már idegesítő tolakodással.
- Tehát? – adott hangsúlyt a szavainak, hogy válaszra kényszerítsen.
- A hírnökeid igazat beszélnek – mondtam kurtán.
Valami mély belső zsigeri ösztönből nem kedveltem ezt a sunyi képű embert, ezért óvatosan fogadtam minden szavát.
- Van ennek valami különösebb oka? – faggatózott tovább.
- Ezt a fáraótól kell megkérdezned, ha ennyire érdekel, mert én nem adhatok választ neked – feleltem higgadtan.
Figyeltem, ahogy a férfi szája még keskenyebb lesz a feszültségtől.
Hepuszeneb dühös volt rám, irritálta a magabiztosságom, pillanatok alatt levetkőzte a nyájasság csalfa álcáját, amit egész este a családom színe előtt magára erőltetett. Az álnok képmutató!
- Minden okom megvan rá, hogy arra következtessek, te behálóztad a királyt. Persze nem most kezdődött, hanem amikor még trónörökös volt. Egészen pontosan tudok a titkos kis légyottokról – nézett jelentőségteljesen a szemeimbe.
Talán a leleplezéssel meg akart ijeszteni. Mindenesetre a számítása félresikerült. Vádló tekintete szilárd ellenállásba ütközött, amire nem számított.
Egyszerűen megvontam a vállam.
- És?
A főpap dühe továbbforrt az őt ért szemtelenségtől.
- A fondorlataiddal és női praktikáiddal minden bizonnyal azt akarod elérni, hogy őfelsége maga mellé ültessen a trónusra! Befolyásolod a királyt, az ujjaid köré csavartad, hogy véghez vidd a kis tervedet.
Szembe fordultam vele. Rámeredtem kopaszra borotvált fejére, jómódtól behízott hideg szemeibe néztem.
- Először is, rosszul ismersz, sőt, egyáltalán nem ismersz engem. Csupán rágalmazol, vádolsz és pocskondiázol. Nincs semmilyen alapod ezt feltételezni rólam. Másodszor, az ország fáraója azt tesz, amit akar. Ő maga az isten, tehát mindannyiunk felett áll. Hepuszeneb, feletted is! Nincs jogunk megkérdőjelezni a döntéseit.
A férfi azonban nem hagyta magát, felháborodottan fújtatott. Kövér hasa szinte hullámzott a köntöse alatt.
- Te kioktatsz engem?! Mit engedsz meg magadnak? A fáraónak kötelessége úgy asszonyt választania királynőnek, hogy az Egyiptom javát szolgálja. És én remélem, így is lesz!
- Ismét emlékeztetlek főpap, ezzel az óhajoddal fordulj őfenségéhez! Mert nekem ugyan értelmetlen ezt bizonygatnod. Ezentúl ne háborgass engem és a családomat hasonló ügyekkel!
Hepuszeneb közelebb hajolt, úgy szűrte a szavakat rendetlenül nőtt fogai között.
- Jóakaródként figyelmeztetlek Tija, többen vannak az udvarnál befolyásos személyek, akiknek nincs ínyére a viszonyod a királlyal! Még időben szólok, hogy elgondolkozhass a jövődön. Mit remélsz? Hogy Szehemré nem un rád pár hónapon belül? Légy reális! Kaphat nálad sokkal szebbet és fiatalabbat. Te pedig az asszonyházban élheted öreg napjaidat, keseregve. Nem kellesz majd senki emberfiának, mert a fáraó szajhája voltál. Ez vár rád. Ne is álmodozz többről!
Teleszívtam a tüdőmet az esti levegővel, aztán lassan az orromon át kifújtam, hogy higgadtan tudjak válaszolni az arcátlan, álnok szentfazéknak. Gonoszság forró tüze lobbant a lelkemre, szemeim parázsként égtek.
- Kár ezen aggódnod, Amon főpapja! Mire én olyan kort megérek, amiről te most beszélsz, téged régen elkaparnak valami sírboltban és a ráncos tested elenyészik a szarkofágodban, hacsak a sírrablók ki nem fosztják a múmiádat és szétszórják a maradványaidat a földön, a lelked pedig bolyonghat elveszettként a két világ között a végtelenségig. Emelkedj felül ezeken a gondolatokon! Legyen ez csak az én problémám! Most pedig, miután a szüleimmel ilyen tettetett nyájassággal elcsevegtél, engem elhamarkodottan megsértettél, menj, mert igencsak későre jár! Szép estét, Amon főpapja! – mondtam, és otthagytam a férfit.
- Megállj, asszony! – szólt utánam élesen.
A vállam felett visszanéztem rá.
- Olyasmibe avatkozol, amibe nincs beleszólásod. Az enyém és a fáraó magánügyeibe. Ne merészeld! – mondtam hidegen és bementem a házba.
Hepuszeneb homlokán a dühtől kidagadva lüktetett egy ér, ahogy súlyos léptekkel távozott, oldalán fekete szolgájával.
Nem vettem félvállról a történteket, a főpap indulatos viselkedése felkeltette a nyugtalanságomat. Tisztában voltam vele, hogy a látogatásának célja kizárólag az én figyelmeztetésem volt. Nem szabad alábecsülnöm egy Amon pap ellenszenvét.
Másnap este ismét a titkos szobában találkoztam Szehemrével és elmeséltem neki a történteket. A fáraó értetlenül ingatta a fejét.
- Miért okozna ez gondot Hepuszenebnek? Talán félreértetted a szavait.
Összefontam a karjaimat magam előtt. Szerettem volna, ha Szehemré komolyabban veszi az aggodalmam.
- Semmit sem értettem félre. Egyértelműen a tudtomra adta, mennyire ellenzi a kapcsolatunkat. Nem azért mondom el neked, hogy kérdőre vond, vagy szóvá tedd előtte, csak szeretném, ha tudnál róla.
- Megsértett téged.
- Egoista, irigy öregember, aki abban leli örömét, hogy mások életében vájkál, megpróbál mindenkit manipulálni, így egyengeti saját pályáját. Nem érdemel annyi figyelmet, mint amennyit szentelünk neki. Biztos vagyok benne, hogy valami tervet dédelget, ezért akar engem félreállítani mellőled.
A férfi közelebb lépett és lágyan megcirógatta az arcomat.
- Résen leszek, megígérem. Nem engedem, hogy téged fenyegessen, engem pedig manipuláljon.
Félrehajtottam a fejem, úgy néztem a szemébe.
- És ha észre sem veszed? A főpap ravasz ember.
- Én ravaszabb leszek és óvatosabb. Fáraó vagyok, nem tűröm, hogy más irányítsa a dolgokat. Különösen nem egy főpap.




7. fejezet


VII. Antef nem volt még hosszú ideje király, de az évek során, mialatt férfivá érett, volt ideje alaposan kiismerni az udvar praktikáit és jól eligazodott a fondorlatok között. Apja mindig türelemre és tiszta ítélőképességre tanította, ő pedig jó tanítványnak bizonyult.
Hepuszeneb bosszúsan tapasztalta, hogy a fáraó továbbra is találkozik velem. Dühítette, hogy semmibe veszem a figyelmeztető szavait. Döntésre szánta el magát. A fáraó nevében, de a tudta nélkül, meghívást küldött a mitanni király lányának, hogy legyen oly kegyes és látogasson el a varázslatos Egyiptom földjére.
A terve másik részét azonban valaki másnak kellett kiviteleznie, mert azt nem végezhette el Amon főpapja személyesen.
A feladatra megkereste a megfelelő embert, aki megbízható, nem fecseg, és maradéktalanul teljesíti a parancsát. Ez a férfi egy katona volt, az egyik hadvezér, aki hűségesen szolgálta az uralkodót, a régit csakúgy, mint az újat.
Nestor sok-sok éve élt már Egyiptomban, de valójában hellén származású volt. Sötét, szinte fekete haja és szemei tették vonzóvá, szikrázó mosolyától olvadoztak az egyiptomi nők és szüntelenül keresték a kegyeit. A sima arcú, frissen borotvált egyiptomi férfiak között kitűnt rövidre nyírt fekete szakállával. Senki sem tudott róla sokat és ez titokzatossá tett a személyét. Kiváló harcos hírében állt, mestere volt a kardforgatásnak, a dárdahajításnak és az íjászatnak. És ami még a katonatársainak is furcsa volt, minden csatából sértetlenül tért vissza. Az istenek vigyáztak rá minden véres ütközetben és megóvták őt. Legalábbis ezt beszélték róla. Nem volt fegyver vagy harcos, aki megsebezhette volna, ha mégis, akkor hihetetlenül rövid időn belül felépült.
Ő volt az ideális ember Hepuszeneb számára, mert Nestortól mindenki tartott egy kicsit. Maga kereste fel a hadvezért, aki meglepődött a főpap váratlan jövetelén.
- Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte, miközben hellyel kínálta vendégét.
A kiejtésén egyáltalán nem volt érezhető, hogy nem születésétől fogva beszéli az egyiptomi nyelvet. Látszólag megadta a tiszteletet Hepuszenebnek, de éreztette, hogy ez nem több udvariasságnál, nem takar semmiféle alázatot.
Az idősebb férfi elhelyezkedett a kényelmes karszékben és higgadt, kenetteljes hangon szólalt meg.
- Igen nagy fontosságú ügyben jöttem el hozzád, Nestor. Előrebocsátom, hogy ez az egész bizalmas, kettőnk közt kell maradnia. Senki, még a legfelsőbb urunk sem tudhat róla. Beszélhetünk itt zavartalanul? Nem hallhat minket senki? – nézett körül óvatosan.
Nestor érdeklődve felvonta sötét szemöldökét és fűszeres borral kínálta Hepuszenebet.
- Nyugodj meg, magunk vagyunk, beszélhetsz! Valóban fontos lehet, ha maga Amon főpapja jön el hozzám, egy idegenhez, ráadásul titokban.
- Egyből rátérek jövetelem okára. Ismered-e Tiját, a vezír lányát?
- Ki ne ismerné azt a káprázatosan szép nőt? – kérdezett vissza Nestor.
A tekintete nem árult el semmit a gondolataiból. Hepuszeneb türelmetlenül folytatta:
- Csak kevesen tudják, hogy ő titokban a királyunk szeretője. Veszélyes nőszemély, a fondorlataival irányítja Szehemrét, hatalma van felette. Elcsábította, az ujjai köré csavarta és most az arcátlan szajha királyi hitves akar lenni. Arra feni a fogát, hogy osztozzon az uralkodásban. Ha ezt elérte, ki tudja mi lesz a következő lépése? Nem akar-e majd egyedül ülni a trónon? Mi lesz így az országgal? Nem hagyhatjuk, hogy egy közönséges ágyas legyen a Királyi Hitves!
- Mi közöm nekem ehhez?
- Tija veszélyt jelent a fáraó és Egyiptom jövőjére. Nem engedhetjük, hogy ez a nő a hatalom közelébe jusson, hogy a kezébe jogar kerüljön a fejére pedig korona. A mitanni király lányával kötendő házasság sokkal kedvezőbb lenne politikai okokból, amit ugyebár nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szehemré is belátta és meghívta a hercegnőt az országba. Gondolom, az a szándéka, hogy hitvesévé tegye a lányt. Mi másért invitálná ide? – mosolygott álnokul a főpap.
Nestor sötét szemei úgy fürkészték a kopasz pap arcát, hogy az megrémült egy pillanatra, talán belelát a gondolataiba és rájön a hazugságra.
- A fáraó magánügyei nem tartoznak rám. Sőt, még rád sem. Katona vagyok, ezek a dolgok kevéssé érdekelnek. Távol tartom magam az udvari cselszövésektől.
- Itt az ország sorsáról van szó, ez színtiszta belbiztonsági ügy. Jól mondtad az imént, katona vagy, a te feladatod megvédeni a fáraót és Egyiptomot. Tiját el kell távolítani a lehető leggyorsabban és a legcélravezetőbb módon. Ez a nő okos, erős, nem riad meg némi kis fenyegetéstől, és elég konok ahhoz, hogy a józan ész szavai hatástalanok maradnak nála.
- És engem szemeltél ki erre?
- Úgy van. Szeretném, ha nagyon körültekintően járnál el. A vezír lányának meg kell halnia – jelentette ki a főpap, ellentmondást nem tűrő kemény hangon.
Nestor tekintete megvillant.
- Nem vagyok bérgyilkos!
Hepuszeneb gonoszul elmosolyodott.
- Katona vagy és parancsot teljesítesz.
- A fáraó parancsát, kizárólag! – emlékeztette Nestor.
- Nos, ez a fáraó parancsa. Tőle jön személyesen, általam tolmácsolva. – a főpap vörös arccal kivárta, amíg Nestorra hatnak a szavai, aztán folytatta:
- Rád bízom, hogyan csinálod és mikor, de mielőbb teljesítsd a feladatot! Ne késlekedj! Ez államtitok, csak velem beszélhetsz róla. Ha vonakodsz, elintézem, hogy kitoloncoljanak az országból. Szemernyi kétséged se legyen felőle, hogy könnyedén megtehetem. Te is tudod, hogy nem kedvelik itt a helléneket.
A főpap mindenféle udvarias gesztus nélkül felállt és távozott a lefüggönyözött hordszéken titokban, ahogyan érkezett.
Nestor ismerte Szehemrét, képtelennek tartotta rá, hogy ilyen módját választaná, ha meg akarna szabadulni a szeretőjétől. Személyesen nem, de távolról ismerte a vezír lányát, látta már a palota falain belül. Bár megbízták a kegyetlen feladattal és ő úgy tett, mintha elvállalná, valódi szándékai ellentétben álltak a főpapéval.
Senki sem tudott róla, de ő nem olyan volt, mint a többi közönséges ember. Súlyos titkot hordozott, amit soha senkivel nem oszthatott meg. Egy belső hang, egy régi jól ismert megérzés azt súgta, a vezír lánya is hasonló hozzá. Éppen ezért nem ölhette meg, nem végezhetett egy olyannal, mint ő. El kellett távolítania Tiját a palotából, hogy Hepuszenebnek is eleget tegyen és a nőt is megóvja. Úgy döntött, gyorsan cselekszik és körültekintően, ahogy azzal megbízták.
Pár nap múlva előkelő vendég érkezett kíséretével Thébába. A mitanni hercegnő, szolgáival beköltözött a palotába. Kalla egy fejjel volt alacsonyabb Szehemrénél. Formás alakját drága selymek borították, fekete vaskos hajfonatában ékszerek csillogtak. Barna szemeit hosszú szempillák keretezték, szív alakú arcát apró ajkai tették bájossá.
Szehemré értetlenül állt a helyzet előtt, azonnal a főpapért küldetett.
Hepuszeneb jött is, mélyen hajolgatva, finom mosollyal az arcán.
- Hívattál, Fenség?
- Gondolom, magyarázattal szolgálsz, hogyan került ide a hercegnő! Valahogy nem emlékszem rá, hogy én hívtam volna meg. Meglehetősen kínos ez nekem.
- Fenség, bizonyára az írnokok vétettek hibát a levelezésedben. Tévesen rossz pecsétet használtak. Én voltam olyan vakmerő, hogy meghívtam a hercegnőt. Most Kalla azt gondolja, hogy te magad hívtad meg, mert érdeklődsz iránta – mondta a pap.
- A magyarázatod nem állja meg a helyét, Hepuszeneb. Úgy sejtem, ez valami mesterkedés.
A főpap a kezeit tördelte, tehetetlenséget mímelve.
- Fenség, nem volna bölcs dolog magunkra haragítani, vagy esetleg megsérteni a mitanni királyt.
- Ezt magam is tudom. Mégis úgy érzem, ez a te műved. Hogy merészeltél a nevemben lépni?! Honnan vetted a bátorságot, hogy ilyesmire szánd el magad?
Szehemrén látszott, hogy valóban dühös. Nem tudott mit kezdeni a hercegnővel. Élesen pillantott a főpap mélyen ülő szemeibe.
- Ne akard, hogy azt keljen hinnem, mindezt azért tetted, mert feleséget akarsz keríteni nekem! Figyelmeztetlek, ne avatkozz a magánügyeimbe! Ha az a terved, hogy Tiját eltávolítsd a közelemből, feleslegesen fáradtál. Kallát vedd el te magad!
- Én azt teszem, ami az ország javát szolgálja és neked is ezt kéne!
- Közben pedig, beleavatkozol a fáraó ügyeibe! – szakította félbe Szehemré ingerült hangon. – Nem egy Amon pap feladata, hogy kiválassza a Királyi Hitvest, hanem a fáraóé! Túllépted a hatáskörödet, olyasmibe ütötted az orrodat, amibe nem kellett volna. A te dolgod, hogy imádkozz az istenekhez, az enyém, hogy uralkodjak. Először és utoljára figyelmeztetlek, a magad szolgálatával törődj! Élvezd a kiváltságaidat, amíg lehet! Nehogy magadra haragíts és megfosszalak a címedtől! Amont szolgálod, engedelmességgel tartozol a Fény Fiának, a fáraónak!
Hepuszeneb sértett büszkeséggel nézte a fiatal király délceg alakját. Nehezen tűrte, hogy ez a fiatalember, akit látott felnőni, őt kioktatja, rendre utasítja és megfenyegeti.
- Elfelejted, fenség, hogy én az egész ország Amon papságának a vezetője vagyok. Jogom van némi tisztelethez. Sok pap és a hatalmuk áll mögöttem – mondta feszülten.
- Egy percre sem felejtem el, nem engedhetem meg magamnak. De a tiszteletet ki kell érdemelni, az nem jár együtt a korral, sem a ranggal. Ami pedig a ti papi hatalmatokat illeti, bármikor megváltoztathatom a törvényt és máris kevesebbet kaptok a kincstár jövedelméből. Mert ez viszont, az én hatalmamban áll. Meglátjuk, el tudjátok-e tartani magatokat és egyházaitokat. Még az is megeshet, hogy elveszted a birtokaidat, a házadat, szolgáidat, a vagyont, amit összegyűjtöttél. Így hát ne fenyegetőzz Hepuszeneb, mert meglepődnél, ha tudnád, kit támogatna inkább a nép, egy Amon papot, vagy a fáraót!
A főpap keskeny ajkakkal meghajolt a király előtt, aztán távozott. Remegett a dühtől, a lelke mélyén harag füstölgött. Tehetetlen mérge Szehemré ellen irányult, de személy szerint neki nem árthatott. Fájdalmat viszont okozhatott neki, összetörheti a szívét, a lelkét. Elvehette tőle, ami a legfontosabb volt számára, Tiját.
Türelmetlenül várta már, hogy Nestor elvégezze a rábízott feladatot. Üzenetet küldött neki titokban, amelyben megsürgette, de a hadvezér visszaüzent, hogy legyen türelmes. Nem értette, Nestor miért késlekedik, az idő sürgette. Talán elbizonytalanodott? Kevesli az aranyat, amit otthagyott neki? Semmit sem bízhat a véletlenre. A gyűlölete elvakította és óvatlanná tette.
A hordszékét négy hatalmas, núbiai fekete rabszolga cipelte. Egyikük sötét tekintete megkapta a főpapot, úgy látta, az a fickó elszántabb a többinél. Egy este magához hívatta.
- Mabuba a neved, ugye? – kérdezte leereszkedően.
- Igen, nagyuram – felelte a széles szájú, duzzadó izomzatú férfi.
- Hány esztendeje is szolgálsz engem?
- Hat éve, uram.
- Jobb sorsod lehetne, ha elvégeznél nekem egy kis szívességet. Igazán nem nagy dolog. Aztán visszamehetnél a tieidhez.
A fekete szemekben halvány fény csillant.
- Mit kívánsz?
Hepuszeneb gondosan elmagyarázott mindent Mabubának és a kezébe nyomott egy tőrt.
- Mindent értesz? Tudod a dolgod?
Mabuba bólintott és az ágyékkötője övébe dugta a kést.
- Igen, gazdám.

2011. szeptember 15., csütörtök

Íme! Beleselkedhetünk a régmúlt elfeledett titkaiba... 5. részlet

ie: 1603.



A nyugati hegyek mögé lebukó nap nyomában a végtelen homokos síkság homályba burkolózott. Az elviselhetetlen nappali forróságot hűvös levegő váltotta fel.
Ez a föld évezredek óta adott otthont az itt élőknek, oázis volt a hatalmas és kiszámíthatatlan sivatagos terület közepén. A keskeny földsávot a kimeríthetetlen folyó, a Nílus éltette és varázsolta termékennyé. A mindenkori áradás biztosította a mezőgazdasághoz szükséges fekete földet. A parasztok megtalálták a módját, hogy csatornarendszer kiépítésével minél nagyobb területen öntözhessenek. Ez volt az egyik alapja a gazdaság fejlődésének.
Egyiptom ez idő tájt fénykorát élte. Civilizált, gazdag birodalom volt, nyüzsgő, jól szervezett és ellenőrzött kulturális paradicsom. Théba volt Felső-Egyiptom fővárosa, az uralkodó székhelye. Gazdasága és színes forgataga, az előkelők villái és kertjei, ugyanúgy hozzátartoztak a városképhez, akár a szegények nyomorult viskói, vagy a kereskedők üzletei, sátrai, a piacok és a koldusok. Az izgalmas, színpompás kavalkád, a város híres templomai és terei, a fáraó udvara és a művészetek fellegvára vonzotta az embereket az egész országból, de még más birodalmakból is. Mindenki részt akart venni Théba lüktető életében és megcsinálni a szerencséjét.
A város főterén állt a királyi palota. Domborműves, égbeszökő falaival, elegáns pülonjaival messze kitűnt a többi épület közül. Egy sem akadt, amelyik elhomályosíthatta volna nemes tündöklését. A hatalmas pülonok tetején élénk színű zászlókat lengetett az esti szellő. A vésetekkel borított oszlopok homályba burkolóztak a rájuk vetülő falánk sötét árnyaktól. Mindenütt katonák strázsáltak, hűségesen őrizve az uralkodó család és az udvartartás nyugalmát.
A palota mögött épületek sorakoztak, az udvari nemesek villái és kertjei. Az egyik ilyen ház teraszán álldogáltam és a lassan elcsituló város reszketeg fénypontjait néztem. Fehér ruhám könnyű anyaga lepelként borult rám, bőröm meg-megborzongott a hűvös fuvallatoktól. Szorosabbra húztam magamon a köntösömet és odatartottam az arcomat a simogató szellőnek. Beszívtam a Nílus felől lengedező édeskés illatot, amely egyszerre volt émelyítő és kellemes is.
Lehunytam a szemeimet és arra gondoltam, hogy egész nap ezt az órát vártam. Csigalassúsággal telt el az idő, türelmetlenségem csak fokozta a kínlódásomat. Végre elérkezett az óra. Az est leszállta számomra a boldogságot hozta el, előfutára volt az örömöknek, mert azt jelezte, hogy hamarosan találkozhatok a kedvesemmel, aki a napnál is drágább nekem.
Sietve beléptem a szobába és még utoljára ellenőriztem nem kenődött-e el a szemfestékem, ahogyan tettem azt már háromszor ezen az estén. Izgatottan tettem le a fényesre polírozott rézkorongot, mely tükrömként szolgált. Készen állok. Indulnom kell, hiszen várnak rám.
A palota hátsókertjének kicsiny mesterséges tavához igyekeztem, ahol reményeim szerint a férfi várt rám, akit szeretek. Hosszú, bő köpenyt terítettem magamra, hogy elrejtse alakomat és arcomat, arra az esetre, ha valaki netán meglátna az árkádok között osonni. Nem azért fedtem el magam, mert szégyelltem a tettemet, nem volt ebben semmi bűn. Sokkal inkább éreztem úgy, hogy jobb diszkréten kezelni a dolgot és nem kérkedni vele. Mert ugyan melyik asszony ne volna büszke, ha egy ilyen remek férfi figyelmét tudhatja magáénak? Egy hercegét? Hiszen minden nő titkos vágya volt, hogy a fáraó jóképű fiának szeme megakadjon rajta.
Két esztendeje voltam már Szehemré herceg szeretője, vagy ő az enyém, nem is tudtam pontosan. Csak az számított, hogy szeretem a trónörököst.
Nem voltam már zsenge fiatal lány. Harminc évemmel érett asszonykorba léptem. Értem nem epekedtek többé az ifjak, nem számíthattam lázas udvarlást követő lánykérésre, tolongó ajánlattevőkre. Az élet nekem valami más utat szánt. Nem kellett attól tartanom, hogy férj híján nincstelen maradok és koldusbotra jutok. A családom jómódú, vagyonos volt, így élvezhettem a kényelmes élet előnyeit.
Szehemré az egyetlen fia volt a fényességes VI. Antef fáraónak, aki a Királyi Hitvestől született és tiszta nemes vér volt.
A fáraónak voltak még gyermekei szép számmal, de ők az ágyasaitól születtek, s a ranglétrán mind jóval Szehemré alatt álltak, a trónutódlásban mögötte. A fáraó idős ember volt, harmincöt éve uralkodott a két ország fejedelmeként. Tisztelet és megbecsülés övezte a személyét. Uralkodása alatt Egyiptom gazdasága soha nem látott méreteket öltött. Az emberek jól éltek, a földek bőséggel ontották a termést, a parasztok nem szűkölködtek és háború sem fenyegette az országot. VI. Antef jó munkát végzett népe és az ország érdekében. Nem is csoda, ha szerették és tisztelték az alattvalói. Hetven éves volt és betegségek kínozták elgyengült testét. Mindenki tisztában volt vele, hogy a halálát követően, amikor is megtér Ozirisz birodalmába, a fia, Szehemré lesz a fáraó. A herceg volt talán az egyetlen közöttünk az udvarnál, aki ennek a napnak az elérkeztét a végtelenségig halogatta volna. A maga harminchárom évével és tudásával már megérett az uralkodásra, a trónra. De Szehemré nem vágyott fáraó lenni, nem az apja élete árán.
Mi akkor ismerkedtünk meg közelebbről, miután a herceg felsége meghalt. Az asszony beteges volt, törékeny, átlátszó teremtés és egy vírus elvitte szegényt. Szehemré magára maradt, jó időre elfordult az udvari mulatságoktól, kerülte a tivornyákat, visszavonult a társasági élettől.
Annak ellenére, hogy jómagam is a palota falain belül nőttem fel, szinte nem is találkoztam a herceggel. Láttam őt messziről, a szertartások alatt, néhány hivatalos alkalomkor, de soha nem beszéltünk személyesen. Nem ugyanazokban a körökben mozogtunk, sem iskolákban, vagy termekben nem fordultunk meg ugyanakkor az évek során.
Nemes ember lányának születtem és valamivel ennél többnek is. Anyám Meritré, féltestvére volt a fáraó elhunyt felségének. Így egy rész királyi vér is folyt az ereimben, de erről nem beszéltünk túl sokat. Nem számított. Apám, Szemken volt az ország vezíre, az uralkodó pár után a második ember a birodalomban. Ő volt az ország főbírája, valamennyi fontos jogi döntéssel járó üggyel ő foglalkozott. Állandó és közvetlen kapcsolatban állt a fáraó őszentségével. Szemken és Antef magánemberként is jó barátok voltak. A legkiválóbb neveltetést kaptam, magas szintű oktatásban volt részem, ezért mikorra felnőttem, nő létemre jelentős tudásra tetem szert. A megszerzett műveltségem lehetővé tette, hogy Ízisz papnőinek soraiba lépjek. Az udvari ceremóniák lebonyolításánál segédkeztem, néha jövendöltem a gazdag hölgyeknek. Feltétlen hűséggel és alázattal szolgáltam a fáraót és Ízisz istennőt.
Így találkoztam két évvel korábban Szehemrével. Ahogy én emlékszem, szerelem volt első látásra. Lehetetlen volt kitérni előle, elmenekülni, vagy meghátrálni. A szenvedély elvakított minket és rövid időn belül szeretők lettünk.
Szehemré magas, vállas férfi volt, igazi királyi termet. Sötét, csaknem fekete haja a lapockájáig ért, meleg barna szemei a lelkem mélyére láttak. A szerelme erőt adott, megszépített, úgy éreztem, kivirulok és általa jobb ember vagyok. Hogyan is lehetett volna másként?
Diszkréten bonyolítottuk a kapcsolatunkat, mert tisztában voltam vele, hogy az udvarnál akadnak olyanok, akik nem néznék jó szemmel a viszonyunkat. A titkos találkák még édesebbé tették a szerelmet, felcsigázott minket a cinkosság izgalma.
Torkomban dobogó szívvel lopóztam a kerten át. Szehemré már várt az árnyékban. Odaléptem hozzá és felém nyújtott karjaiba bújtam.
- Késtél! – súgta.
Rámosolyogtam.
- Ugyan, dehogy. Csak túlságosan türelmetlen vagy.
Izmos testéhez vont, megszorított, tüzes tekintete az arcomat égette.
- Tija! Én istennőm, démonom! Egyre nehezebb kivárnom ezeket az estéket. Semmi kedvem tovább titkolózni. Arra vágyom, hogy mindig mellettem lehess.
- Légy türelemmel! – intettem. – Ha kibírtuk eddig, menni fog tovább is. Gondolj az apádra és azokra, kik miatt eddig is titkolóztunk!
- Valahányszor várok rád, minden alkalommal elhatározom, hogy higgadtan viselkedem, de sosem sikerül. Valósággal bolondot csinálok magamból miattad. Túlságosan vágyom veled lenni.
- Kedvesem! Szegény atyád gyenge, megrendült az egészsége, félő, nem él már soká. Ha a fülébe jut a kettőnk dolga, ha miattunk idegeskedik, csak árt neki. Kíméljük meg ettől, kérlek!
A férfi megrázta a fejét.
- Nem bírok várni. Nem is kell.
- Fiatal vagy, a jóságod, bölcsességed korán megmutatta, hogy jó uralkodó válik majd belőled. Az ország hálás és szerencsés kell, hogy legyen, amiért ilyen királya lesz. Méltó utódja leszel Antefnek. Ízisz papnője vagyok, nem lehetek hivatalosan a társad, ezt ne feledd!
Szehemré két tenyerébe zárta az arcomat.
- Ha Amon elküldi a jelet és én, a Fény Fiaként fáraó leszek, ha meg kell történnie, felmentelek téged az istennő szolgálatából és magam mellé ültetlek a trónra.
Hűvösség kúszott a mellkasomba és hátrébb léptem. Néztem a férfit, magas homlokát, keskeny egyenes vonalú orrát. Annyi mindent akartam mondani neki. Féltem ettől az egésztől, hogy egy nap bekövetkezik.
- Ne mondd ezt! Én nem vágyom erre, csak a közeledben szeretnék lenni, de a trón, az más. Egyszerű életet akarok élni, mindenféle uralkodói kötelesség és kötöttség nélkül. Ha ilyeneket mondasz, megrémítesz. Nem vagyok alkalmas személy arra, hogy Királyi Hitves legyek.
A herceg felvonta a szemöldökét.
- Hiszen te magad is királyi vér vagy, Tija. A nagyapád fáraó volt. Nincs mitől tartanod, a kétségeid alaptalanok.
Megráztam a fejem, mintha ezzel elűzhetném a gondolatokat. A hajamról lecsúszott az álcámként szolgáló lepel.
Szehemré beletúrt a hosszú tincseimbe és közel hajolva megszagolta.
- Hm! Jázmin illatod van – morogta kedvesen évődve. – Ne beszéljünk most erről! Ráérünk még ezen gondolkozni, miként legyenek a dolgok.
- Ölelj magadhoz, ahogy az előbb! – sóhajtottam megadóan.
Elvigyorodott, a sötétben látszott fehér fogsora.
- Szehemrét kéred, vagy a harceget?
- Téged – mondtam és ő már a számra hajolt, hogy forrón megcsókoljon.
Elragadott minket a hevesség, ilyenkor már nem lehetett komoly dolgokról beszélgetni. Csupán ostoba kis csacskaságokkal becézgettük egymást és engedtünk türelmetlen ösztöneinknek. Pedig szerettem volna, ha Szehemré tudja mik az igazi kételyek bennem. Hogy nem attól tartok, a származásom miatt nem vagyok alkalmas a Nagy Hitves címre. Királyi vér folyt az ereimben, való igaz, ráadásul az apám a vezír, ez így együtt megfelelő ajánlólevél. Csakhogy én ismertem magam ahhoz eléggé, hogy tudjam és szembesüljek vele, soha nem tudnék olyan önfeláldozó és alázatos lenni, amit egy fáraó feleségétől elvárnak. A kötelességtudat nem az erősségem, teljességgel hiányzik belőlem és a politika körmönfont trükkjei sem nekem valók, ahogy az udvari cselszövések ellen is mélységesen lázad a lelkem. Én nem így akarok élni. Ha ez azt jelenti mások szemében, hogy önző vagyok, hát süssék csak rám a bélyeget!
Még valami nyugtalanított. A fáraót köteles a hitvese trónörökössel megajándékozni, ha lehet fiúval, bár női ágon is örökölhető Egyiptomban a trón. De én az elmúlt két évben egyszer sem fogantam magzatot Szehemrétől, pedig volt rá alkalom bőséggel. Rettegtem, hogy csalódást okozok neki, hogy képtelen vagyok megadni az örököst, az országnak pedig egy herceget, vagy hercegnőt. Mi lehet ennél rosszabb és fájóbb? Nekünk, asszonyoknak, ez az elsődleges feladatunk az életben, erre teremtettünk, ez a küldetésünk. Nekem talán nem.
Az elcsent szerelmes éjszakákat egy titkos kis szobában töltöttük, ahol zamatos gyümölcsökkel, ízletes borral kényeztettük magunkat, édességeket gyömöszöltünk egymás szájába. Az illatos mécsesek sejtelmesen világították meg a helységet, boldogságunk színhelyét, ahonnan valószerűtlenül távolinak tűnt a külvilág éles fénye.
Az ajtó előtt két megbízható testőr vigyázta nyugalmunkat, hogy háborítatlanul élvezhessük a légyott minden édes pillanatát.
A hajnal még szürkén furakodott át az ablakot takaró könnyű vásznon, amikor halk, de határozott kopogás ébresztett fel minket. Hűvös volt, dünnyögve húztam magamra a takarót. Szehemré gyorsan felráncigálta a köntösét és résnyire nyitotta az ajtót, hogy széles vállával kitakarjon a váratlan és főként kéretlen látogató szeme elöl.
Álomtól zavaros fejjel kapkodtam magamra a ruháimat és közben arra figyeltem, hogy a férfi egy szolgálóval sutyorog. Aztán csaknem el is készültem, amikor Szehemré csendesen becsukta az ajtót és felém fordult.
- Mi történt? – kérdeztem, miközben megtűztem a hajamat a tarkómon. –valami fontosnak kell lennie, ha itt zavarnak.
A férfi gondterhelten nézett, a hangja mélyebb volt a szokottnál, amikor megszólalt.
- Hepuszeneb most azonnal a trónterembe hivatott.
- Hajnalban? Valami baj van?
- Attól tartok, igen. Most mennem kell, kedves, de amint lehet, üzenek neked.
Bólintottam. Szehemré meg sem csókolt, úgy hagyta el sietve a szobát. Összeszoruló gyomorral eredt a szolga nyomába, hogy eleget tegyen a főpap hívásának.
Hepuszeneb fontos személy volt az udvarnál és a birodalomban egyaránt. Ő volt Amon főpapja. Bár nem annyira a szolgálat igyekezete, mint inkább a hatalomban való elégedett fürdőzés jellemezte. Középkorú, alacsony, nagy hasú férfi volt, a jólétet tükröző szétfolyt vonásokkal. Apró malacszemeiben folyton gonosz, sunyi fény bujkált, szája sarkai lefelé konyultak, mint a savanyú, örömtelen embereknek többnyire. Fejét kopaszra borotválta, ahogy tette ezt az összes pap sok száz év óta. Politikai ügyeskedéseit olyan tökélyre fejlesztette, hogy a fáraó feltétlen bizalmát élvezte és ezt a vitathatatlan előnyét fel is használta. Az agya vágott, mint a penge, nyelve éles volt és a gondolatai kiszámíthatatlanok. Az ilyen emberre mondják, hogy veszedelmes ellenfél.
A herceg sokkal kevésbé kedvelte Hepuszenebet, mint az apja. Erre nem volt különösebb oka, csak a megérzései súgták, hogy ne legyen vele túl bizalmas.
A trónterembe lépve, szemben találta magát a főpappal. Azzal, hogy érte küldetett, Hepuszeneb kinyilvánította Szehemré előtt, hogy tudomása van a titkos találkákról velem. A viszonyunk iránt érzett ellenszenvét pedig, nem rejtette véka alá, nem öltöztette a modorát díszes köntösbe. A viselkedése azt sugallta a hercegnek, hogy mennyire helyteleníti a dolgot.
- Hívattál, itt vagyok – mondta Szehemré. - Mi történt? Mi volt ilyen fontosságú ügy?
Hepuszeneb komor arccal figyelte.
- Hercegem, én magam akartam közölni veled a szomorú hírt. Atyád, a fáraó őszentsége, alig pár perce távozott és megtért a Napba.
Szehemré írisze elsötétült, akár az égbolt vihar idején. Ajkai összepréselődtek, fogai között szűrte a szavakat.
- Ne! Még ne! Nem jött még el az ideje.
- A halál nem válogat. Antef túl gyenge volt, nem tudott tovább küzdeni, a teste feladta a harcot a betegséggel szemben. Csendesen ment el. Mielőtt elszállt belőle az élet, írnokot hívatott és meghagyta végső akaratát, mellyel téged szólít, hogy kövesd őt a trónon. Lépj a nyomdokaiban, légy az utódja!
Szehemré fájdalmasan vonagló arccal tekintett az idősebb férfire.
- Látni akarom az apámat, most azonnal! Vezess a halálos ágyához!










Az ország gyászba borult, nem voltak mulatságok, az udvar csendesen készült a fáraó végső búcsúztatására, amikor is majdan a mumifikált testet elhelyezik a számára oly nagy gonddal előkészített királyi sírban. Minden olyan valószerűtlennek tűnt. Mióta csak az eszemet tudtam, kisgyerekkoromtól csak Antefet tiszteltük, szerettük és szolgáltuk. Én csak őt ismertem, mint királyunkat, a hatalmas és fényességes fáraót.
Valahogy mindig azt éreztem, ő mindannyiunk apja, aki vigyáz ránk, hogy minden rendben legyen az országban. És bár tudtam, hogy a törvény szerint, új király ül majd a trónra, számomra Antef neve és személye testesítette meg a mindenek felett álló fáraót.
Apám, aki régi jó barátja volt az elhunyt uralkodónak, őszinte szomorúsággal gyászolt. Képtelen voltam felfogni, hogy Szehemré mostantól teljesen más szerepet fog betölteni, hogy elfoglalja az őt megillető, elrendelt helyét a trónon.
A gyászidő alatt egyszer sem találkoztunk, túlságosan lekötötték az ország ügyei és lefoglalta az apja miatt érzett bánata. Nyomasztotta az előtte álló hatalmas feladat, hogy bizonyítania kell az új pozíciójában, hiszen egész Egyiptom sorsáért felelt.
És mialatt ő igyekezett elfogadni a sorsát, én is vívtam a magam belső harcát. Minden meg fog változni. Szehemré nem lesz többé a gondtalan herceg, a kettőnk kapcsolata nem mehet így tovább. Sajgó szívvel gondoltam arra, hogy a boldog, titkos kis légyottoknak vége.
A szüleim örülnének egy ilyen szerencsés fordulatnak, hogy a pártában maradt, nem túl ifjú lányukat ekkora megtiszteltetés éri, hogy a fáraó őt választja maga mellé. Valószínűleg tudtak róla, hogy Szehemré kedvese vagyok, de igen bölcsen nem szóltak bele az ügyeimbe.
A fáraó temetéséig volt időm gondolkodni és eldönteni, mit akarok. Antefet hatalmas, ünnepi menet kísérte végső nyughelyére, hogy káprázatos szépségű sírboltjában elhelyezzék bebalzsamozott, ékszerekkel és amulettekkel feldíszített szarkofágba zárt testét. Sírját mi nem láthattuk, idegenek nem tehették be a lábukat, csupán a tervezők, építőmesterek, az ördögi kézügyességgel megáldott kőfaragók, az írnokok és persze a papok.
A szertartás alatt láttam Szehemrét, néhány méterre állt tőlem. Tartása merev volt, arca feszült és maga elé bámulva elmerült a gondolataiban.
Alig sóhajtásnyi idő múltán, az új fáraót megkoronázták és díszes, hangos ünnepségsorozat keretében Szehemré Herihermaat herceg, hivatalosan is VII. Antef néven Felső és Alsó Egyiptom királya lett.
Aznap titkos üzenetet kaptam az immár fáraóvá előlépett kedvesemtől, amelyben estére találkára hívott, a királyi lakosztály hátsó kertjének oszlopsorához.
Idő előtt érkeztem, lekuporodtam az egyik hűvös kőoszlop tövében, magam alá húztam a sarus lábaimat, vártam Szehemrét. Tudtam, fontos döntés előtt állok, eljött a perc, amikor színt kell vallanom. A torkomban dobogott a szívem az izgatottságtól. Változatlanul szerettem a férfit, és ismertem annyira, hogy tudjam, ragaszkodni fog az elhatározásához, Az egyszerű, hétköznapi élet lehetősége megszűnt, mint választható alternatíva számomra, a figyelem középpontjába kerülök, olyasmi következik, amitől mindig is távol akartam tartani magamat.
Ha visszalépek és elutasítom Szehemré ajánlatát, vagy vérig sértem őt, elűz innen, vagy a fáraó ágyasaként végzem, míg őfensége rám nem ún.
A sötétben Szehemré magas alakja közeledett, egy őr kíséretében. Kissé távolabbra intette a katonát és hozzám lépett. Kinyújtotta felém nehéz aranygyűrűkkel ékesített kezét, hogy felsegítsen. Nem fogadtam el, helyette térdre borultam előtte, de Szehemré megragadta a karomat és felhúzott.
- Ne hódolj előttem! – szólt éllel a hangjában.
Lehajtottam a fejem.
- Kötelességem, Fenség. A szolgád vagyok, hű alattvalód.
- De most egymás közt vagyunk, nincs erre szükség.
- Te most is fáraó vagy. Semmi sem lesz ugyanaz, mint eddig.
A férfi gondterhelten figyelte az arcomat.
- Ami igaz, az igaz, Tija. Ezek a változások téged is érintenek. Holnap első dolgaim között szerepel, hogy írásba adom a felmentésedet a papnői tisztséged alól.
- Miért kellene megválnom ettől a tisztségtől?
- Mert nem akarok rajtad osztozni, még Ízisszel sem! Fáraóként nem bízhatok senkiben, sem a szolgákban, papokban, katonákban, de még a közvetlen tanácsadóimban sem. Szükségem van rád. Elérkezett az idő kettőnk számára, törvényesítem a kapcsolatunkat.
- Ez nem játék, Szehemré! Sokat kérsz tőlem. Nem is kérsz, te követelsz - mondtam halkan.
Közelebb húzott magához, a mozdulatában indulat volt és szenvedély.
- Király vagyok! Igen, nem játék többé. Mindig is tudtuk, hogy ez egyszer megtörténik. Ha akarod, térdre ereszkedek előtted, úgy kérlek, légy a királynőm. Kitépem a szívemet a mellkasomból, és neked ajánlom, tiéd a hatalmam, amivel a birodalmat irányítom.
- Kérlek! – nyögtem.
Testének közelsége, szavainak ereje teljesen magával ragadott, elvarázsolt.
- Válaszolj, Tija! Kívánsz-e velem élni, hogy senki ne kérdőjelezhesse meg az összetartozásunkat?
- Igen – válaszoltam sóhajtva.
- Akkor én, VII. Antef, megteszlek téged Királyi Hitvesemmé, hogy velem uralkodj Egyiptomban. Ez minden vágyam, így kimutathatom, mennyire becsüllek és szeretlek.
Hozzásimultam.
- Boldoggá foglak tenni, kedvesem – ígértem.
Szehemré elnevette magát.
- Már két éve ezt teszed. Megszépíted az életet és én a raboddá váltam. Nincs mitől tartanod. Ne aggódj Tija, mellettem biztonságban vagy! – mondta, aztán hozzám hajolt és forrón megcsókolt.

2011. szeptember 14., szerda

4. részlet Ez igazán szép nagy adag :)

3. fejezet


Este elegánsan felöltöztünk és színházba készültünk. Régóta szándékunkban volt meghallgatni egy jó Brahms hangversenyt, de valahogy mindig elmaradt. Akadt mindig valami más fontosabb, vagy sürgősebb program.
A Herbst Színházban már gyülekezett a nézősereg. Az aula tele volt, alig lehetett elsétálni a rengeteg műkedvelő ember között. A csodálatos vérvörös szőnyeggel bevont széles lépcsőn haladtunk felfelé, én a sötétkék testhez simuló selyemruhámban, Bernard pedig Armani szmokingban. Belül fényesen ragyogtam, mert egészen a hatása alá kerültem a gondolatnak, hogy ez az utolsó esténk együtt a férjemmel. Mintha csak a búcsúhoz öltöztünk volna fel szépen. Magamban elhatároztam, hogy ezen az éjjelen újra Bernarddal akarok lenni, utoljára szerelmeskedni, ahogyan azt már borzasztó régen nem tettük. Érezni akartam őt, mielőtt elválunk egymástól és elengedem.
Már csaknem beléptünk a színházterembe, amikor kisebb tömörülés állta el az utat a szélesre tárt kétszárnyú ajtóban. Ott toporogtunk és vártunk a sorunkra, hogy bejuthassunk, amikor Bernard véletlenül az előttünk haladó hölgy sarkára lépett. Azonnal udvariasan elnézést kért. Franciás vonzereje most is működött, a nő válla felett hátranézett és elmosolyodott, biztosítva a páromat, hogy semmi sem történt. A kísérője is megfordult, hogy megnézze, mi történik. A magas férfi felénk fordult és ahogy megláttam az arcát, abban a pillanatban ledermedtem. Jeremy Gifford szintén meglepődött. Némi zavar tükröződött az arcán, ahogy felismert minket.
Eszméletlen látvány volt a szmokingjában és most mintha a zöldesszürke szemei is még fényesebben ragyogtak volna. Szíven ütött és vért kergetett az arcomba a váratlan helyzet. Huszonnégy órája még egészen bensőséges pillanatokban volt részünk együtt.
- Jó estét! - mondta és kezet nyújtott Bernardnak.
Azt hiszem, teljesen önkéntelen és ösztönös gesztus volt tőle.
Bernard elfogadta és kezet fogott vele. Az ő szemében az étterem tulajdonosa volt, aki azon az estén közbeavatkozott, amikor Selma inzultált minket.
Az émelygés és fejfájás ismét felágaskodott bennem, de gyorsan el is múlt. Ez a megérzés újra figyelmeztetett és eszembe juttatta mi vár Giffordra. Nehezemre esett elfordítani róla a tekintetem, és még nehezebb volt lepleznem a zavaromat Bernard előtt. Gifford visszafordult menetirányba és végre bemehettünk a terembe, hogy elfoglaljuk a helyeinket.
A nézőtér impozáns látványa különös hangulatot nyújtott a sok vörös bársonyszékkel és arany falakkal, stukkókkal, korlátokkal, a páholyok mellvédjeivel. A színház belső atmoszférája olyan élményt adott, mintha a régi korokban járnánk. Ahogy az üléseinket kerestük, még futólag visszalestem, hogy lássam kikkel jött Jeremy. Egy fiatal, vékony szőke nő ment mellette, egy csinos ötvenes hölgy, akit Bernard letiport és egy idősebb férfi. Meglepett a különös csalódottság, hogy nővel látom. De attól, hogy nincs felesége, ahogy mondta, még miért ne lehetne barátnője, esetleg több is? Egy ilyen kaliberű pasas ritkán tölti magányosan az estéit, még kevésbé az éjszakáit.
Igyekeztem az előadásra koncentrálni. Kedveltem Brahmsot, sokkal emészthetőbb zenét alkotott, mint mondjuk Wagner vagy Beethoven, bár ez utóbbit is szívesen hallgattam, ha a megfelelő hangulatba kerültem hozzá.
Bernard élvezettel hallgatta a koncertet, ellazult a székében, légzése nyugodt volt és egyenletes. Furcsa lesz nélküle. Reggel kikísérem majd a repülőtérre, facsarok még egyet a sajgó lelkemen és hagyom, hogy kiszálljon az életemből. Én nem tudtam olyan önfeledt beleéléssel figyelni az előadásra, mint a férjem. Jeremyre gondoltam, hogy ott ül valahol a sötét teremben, egy levegőt szív velem. Minden idegszálam megfeszült, az ujjaim hegye bizsergett, fel akartam pattanni és elrohanni. Nem itt kéne ülnöm, mint egy műkedvelő úri hölgy, hanem most inkább tombolnék izzadt pólóban, csapzott hajjal valami kemény rock koncerten, ahol kiordíthatom magamból az őrületet.
Bernard a sötétben megszorította a karfát markoló kezemet, közelebb hajolt, hogy a fülembe súghasson.
- Nem tudtad, hogy ő is itt lesz, igaz?
Megmerevedtem.
- Ki? – súgtam vissza, de pontosan tudtam, kiről beszél. A meglepetés kellemetlenül érintett.
- A férfi, aki bevitt a kórházba.
- Te tudtad? – néztem rá a sötétben, de nem lehetett jól látni a tekintetét, csak a szeme fehérje csillogott.
- Az egyik nővér elszólta magát – mondta Bernard türelmesen.
- Nincs jelentősége – ezzel le is szándékoztam zárni a témát.
El akartam hajolni, hogy rendesen üljek, de Bernard még nem eresztett.
- Én úgy láttam, a fickó pillantásából, hogy van. Engem nem zavar, sőt, talán jobb is így – mondta még mindig nagyon halkan.
Erre nem tudtam mit válaszolni és alkalmam sem volt, mert a mögöttünk ülő férfi lepisszegett minket, hogy hallgassunk el.
A szünetben a büféhez mentünk, Bernard ivott egy ásványvizet. Míg rá vártam, kusza gondolatok kavarogtak bennem. Ha Bernardnak volt tudomása Giffordról, miért hallgatott róla? Miért nem említette? Rá tett célzást, amikor a fiatalabb férfiról beszélt?
A fal mellett várakoztam, míg Bernard odajött hozzám.
- Miért nem mondtad el? Ugye nem ő az oka, hogy elmész? – kérdeztem.
Mosolygott.
- Nem, dehogy. Megnyugtat, hogy… - félbehagyta a mondatot.
- Mi? Azt gondolod, hogy van közöttünk valami azzal a pasassal? Nincs semmi. Most olyan érzésem van, mintha át akarnál adni neki.
- Ne élezd így ki, Gloria! Semmi ilyet nem mondtam. Láttam, hogyan néz rád. A kórházban megtudtam, hogy ő vitt be és elég vehemensen viselkedett, mert aggódott érted. Egy idegennek, akinek mindegy, mi van veled, közömbös az állapotod. A nővér azt hitte, hogy rokonod vagy barátod a fickó, ezért szólt nekem, amíg várakoztam a folyosón. Aztán, amikor visszahoztad a kardot, sejtettem, hogy nála jártál tegnap este.
- Kérlek, Bernard! Ne boronálj össze vele! Nem történt semmi. Most kettőnk miatt vagyunk itt, fütyülök minden másra. Veled akarom tölteni ezt az estét és… - halkan még hozzátettem - az éjszakát. Ma nincs helye közöttünk senki másnak.
Bernard egyik karját a derekam köré fonta és egy pillanatra röviden megcsókolt.
- Mindig is azt tetted, amit akartál, kedvesem. Velem is – elengedett és derűs pillantását körbefuttatta a termen.
Hirtelen rohant meg az érzés, hogy nem akarom elengedni.
- Veled mehetnék Párizsba – vetettem fel.
Ő a fejét ingatta.
- Nem, drágám. Ezt megbeszéltük. A démonjaid oda is utánad jönnének, csak a helyszín változna, a cselekmény soha.
Szerettem az éles, bölcs meglátásait és igazat kellett adnom neki.
- Ha tudnád, mennyire fogsz hiányozni nekem - mondtam, és szomorkásan rámosolyogtam.
- Te is nekem – kacsintott.
Kék szemeibe néztem és nem törődve a halk, diszkrét kis csilingeléssel, ami a szünet végét jelezte, elé léptem.
- Mi lenne, ha kihagynánk a második felvonást?
- Haza akarsz menni? – kérdezte karcos hangon.
Bólintottam.
- Mit szólsz? Tetszik az ajánlat?
- Vonzó, nem mondom. Azt hiszem, élek is vele – jegyezte meg Bernard hamiskás félmosollyal.
Elfordultunk, hogy hátunk mögött hagyjuk az előcsarnokot. Megpillantottam a másik kitárt ajtón befelé igyekezők között Jeremyt és a társaságát. Felénk nézett, a pillantásunk találkozott, aztán én megpróbáltam kizárni őt a látóteremből és az agyamból. Elindultunk a lépcső felé vezető folyosón, amikor Bernard megtorpant. Felsőteste kissé előredőlt, nyaka, álla megmerevedett, kezével a mellkasához kapott. Hallottam, ahogy a lélegzete bent rekedt. Kék szemei mereven bámultak előre, de talán semmit sem látott. Az ér a halántékán kidagadt, az ajka fájdalmasan vonaglott. Mire utánanyúltam, térdre rogyott, előrebukott a vörös szőnyegen.
Térdre vetettem magam mellette, kapkodva igyekeztem hanyatt fordítani, hogy a teste teljesen vízszintesen feküdjön. Már nem markolta a mellkasát, keze bágyadtan lehanyatlott.
Nem törődtem a körénk gyülekező emberekkel, nem volt idő semmire. Pontosan tudtam, mi történik, Bernardnak infarktusa volt. Ahogy fölé hajoltam, hogy kioldjam a nyakkendőjét, tompán rám meredt, aztán lehunyta a szemhéját és elernyedt, feje oldalra csuklott.
- Ne! Ne csináld ezt velem! – suttogtam idegességtől remegő hangon, de ő már nem hallotta.
Rettegve tettem a kezem a mellére, a tenyerem alatt hallgatott a szíve, meg sem moccant. Egy rántással téptem le az ingét, hogy szabaddá tegyem a felsőtestét. Az emberek sugdolózva kíváncsian álltak felettünk, csaknem eltakarták a fényt, árnyékot vetettek ránk.
Működésbe lépett bennem az orvos, a szakember és felülkerekedett az ijedt feleségen.
- Valaki hívjon mentőt! Azonnal! – kiáltottam élesen.
Nem fogom ilyen könnyen hagyni, hogy Bernard elmenjen és itt hagyja ezt a világot. Elhelyezkedtem a jobb oldalánál.
- Húzódjanak hátrébb! Hagyják szabadon a területet, elzárják a levegőt! – szólalt meg egy kemény, határozott férfihang. – Ne bámészkodjanak!
Váratlanul Jeremy bukkant fel, kivált az ácsorgó emberek közül és a földön fekvő Bernard másik oldalán letérdelt, velem szemközt.
Az agyamat elöntő adrenalintajtékon keresztül rábámultam.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Leállt a szíve – mondtam rekedten, a torkomat szorongató félelemtől.
Tenyeremet Bernard szegycsontja alsó részére préseltem, másik kezemet is rászorítottam és felemelkedtem, hogy ütemesen pumpáljam a mellkasát. Vérnek kellett jutnia a szívébe.
Jeremy a férjem fejéhez hajolt, megfelelő helyzetbe igazította, és az állkapcsát megnyitotta.
- Csináld! Én lélegeztetem – utasított.
Elkezdtem a szívmasszázst, a finom porcok elroppantak odabent. Harminc nyomás, aztán a férfi kétszer Bernard szájába fújta a levegőt. Szépen, kitartóan ismételtük a folyamatot, pumpálás, befújás. Verejték ült ki a homlokomra a feszültségtől. Legszívesebben erősebben nyomkodtam volna Bernard mellkasát, de azzal csak nagyobb bajt okoztam volna. Elszántan gyakorlott mozdulatokkal csináltam a szívmasszázst, Jeremy pedig lankadatlanul adta a levegőt a férjem tüdejébe.
Bernard élete a kezemben volt, beteg szívét próbáltam visszaédesgetni, hogy keljen életre, ránduljon össze az izomköteg és önállóan keringesse a vért. A szikrát akartam újra felszítani benne, hogy égjen, lobogjon a tűz. De a szíve makacsul ellenállt minden lázas igyekezetünknek, hallgatott és nem moccant. Bernardnak nem volt pulzusa, nem kapott vért az agya, sem oxigént. Iszonyatos percek teltek el és semmi sem történt.
Pontosan tudtam, milyen értékes és fontos percek ezek a beteg számára, azt, hogy mi múlik ezen. Hajam elől kibomlott, előrehullott az arcomba, ahogy küzdöttem a férjem életéért. Élnie kell! Nem halhat meg így és nem most, amikor tervei vannak! Nem jött még el az ő ideje. Hiába hajtogattam magamban a szavakat, a szervezete nem reagált, nem indult el a szíve, nem volt pulzusa továbbra sem.
A körülöttünk szorongó emberek lassan hátrébb léptek, ők már megérezték, hogy itt elkerülhetetlen a tragédia, látták, hiábavaló minden erőfeszítésünk.
- Megérkeztek a mentők – mondta valaki.
És valóban három fickó jelent meg mellettünk, hogy átvegyék a beteget.
Felegyenesedtem, sajogtak a karjaim és a vállam, égett az arcom, tüzelt a szemem a fojtogató sírástól. Jeremy hátrébb húzódott, arca feldúlt volt, a tekintete megrendült.
- Átvesszük, hölgyem! – mondta az egyik férfi, ő lehetett a mentőorvos.
Zihálva meredtem Bernard sápadt, mozdulatlan arcára. Nem élt, gyakorlatilag beállt nála a klinikai halál. Pillanatok alatt előkerült a jól ismert bőröndszerű szerkezet, ami a defibrillátort rejtette. A fájdalom annyira eluralkodott rajtam, hogy csak a rövid határozott parancsszavak csengtek a fülemben. Az orvos többször is nekiveselkedett, hogy újraélessze a férjemet, hatnál többször. Én addig számoltam.
Végül intett, hogy kapcsolják le a töltést a szerkezetről. Feladta, nem volt értelme erőltetni. Bernard soha többé nem tér magához, nem lehet visszahozni. Meghalt.
Az orvos rám nézett.
- Sajnálom, asszonyom. Ön a hozzátartozója?
- A felsége – bólintottam mereven.
- A beteg nem reagált az újraélesztésre. Fogadja részvétemet! Mi nem tehetünk többet.
Bénán magam elé bámulva térdeltem és a mozdulatlanul heverő férfit néztem. Orvosként én is tisztában voltam a rideg tényekkel, hogy nincs segítség, ez a szív nem indul be többé. Feleségként viszont kétségbeesve reménykedtem egy utolsó csodában, hogy a mentőorvos téved és Bernard mindjárt levegőt vesz, megmoccan és életben marad.
Nem ez történt. A mentősök hordágyra emelték a testet és letakarták egészen, ahogy az elhunytakat szokás. Tekintettel a helyszínre és a többi emberre, nem vártak a halottszállítóra, hanem ők vitték el a holttestet. Kábán figyeltem, ahogy teszik a dolgukat, mintha nem is velünk történne mindez.
Jeremy mellém lépett és felsegített, kéretlenül is támogatott. Lekísért a vörös lépcsőn, miközben követtük az előttünk haladó menetet, Bernard ingadozó alakját a hordágyon. Olyan voltam, mint egy szobor, nem engedtem, hogy a fájdalom felülkerekedjen bennem és elrabolja a józan eszemet. Erre majd csak akkor kerülhet sor, amikor egyedül leszek és senki sem lát.
A mentőautó ajtaja bezárult a hordágy mögött. Az orvos közölte hová viszik a férjemet, hol kell elrendeznem a további ügyeket. Miután a mentő elment, Jeremy megszólalt.
- Ha gondolod, szívesen elviszlek.
Kábán ráemeltem a tekintetem.
- Nem. Egyedül kell mennem.
- Szükséged lehet rám. Nem akarlak magadra hagyni ebben a nehéz helyzetben.
Megremegett az állam, ahogy elfordultam tőle. Nem fogok itt előtte sírni, csak ezt ne!
- Nagyon köszönöm, amit tettél. Őszinte hálát érzek, de most innentől egyedül intézem a dolgokat.
A férfi komolyan bólintott.
- Rendben, bár ez ellenkezik az elveimmel.
Felemeltem a kezemet és a tenyeremet a mellkasára szorítottam, pontosan a szívére.
- Soha nem fogom elfelejteni, amit ma tettél. – azzal otthagytam, beszálltam a Navarraba és elhúztam.









Nehéz napok következtek, józanul szembe kellett néznem a valósággal, hogy Bernard elment örökre. Sajgott utána a lelkem, különösen, ha arra gondoltam, hogy éppen most akart új életet kezdeni, visszatelepülni a hazájába, amit miattam hagyott el. Talán ez a tény segített meghozni a döntést, hogy a hamvait ne itt, hanem Franciaországban, Párizsban helyezzem örök nyugalomra. Kötelességemnek éreztem ezt megtenni érte. Elsirattam, meggyászoltam Bernard elvesztését. Csodálatos társam volt annyi sok éven át. Rettenetes érzés volt, hogy orvos létemre a kezeim közt halt meg, nem volt módom rá, hogy megmentsem. A szíve abban a percben megállt, amint a földre zuhant. Vannak olyan makacs helyzetek, ahol sem orvos, sem a műszerek nem segítenek. Nem vagyok sem isten, sem varázsló, a természet hatalmával nem dacolhatok. Eltartott egy ideig, mire ezt beláttam. Az a gyanúm támadt, hogy Bernard pontosan tudta, mennyire rossz állapotban van a szíve és ezért szánta rá magát, hogy elhagy és Párizsba költözik. Nem akart a terhemre lenni, nem akarta, hogy lássam a leépülését, elmúlását, amíg én fiatal maradok.
Szomorúsággal telve utaztam Párizsba és temettem el a hamvait. Az egyik napilapban feladtam egy értesítést a haláláról, hogy a barátai, ismerősei és még élő rokonai megtalálhassák a sírját, ha búcsút kívánnak venni tőle. Nem vállalhattam magamra, hogy személyesen fogadjam a részvétnyilvánításokat, túl abszurd volt a helyzet. Néhány rokont és barátot ismertem még a házasságunk kezdeti időszakából. Most, harmincnégy év elteltével igencsak meglepődnének, ha meglátnának engem, az özvegyet. Nem tudtam és nem is akartam ostoba magyarázatokat kitalálni arra a kézzelfogható tényre, hogy semmit sem változtam azóta sem.
Néhány nap alatt megfordultam oda-vissza Párizsból. Magam mögött akartam hagyni az egész bürokratikus kavalkádot, mire végre sikerült elintéznem a papírügyeket, engedélyeket a gyors temetéshez. Egyedül akartam maradni a bánatommal, nem szólni senkihez. A hatalmas házban úgy bolyongtam, mint egy néma kísértetkastélyban. Nem hallottam Bernard lépteinek zaját, a konyhából a hűtőgép ajtajának csukódását, amikor ennivaló után kutatott késő esténként. Nem éreztem az illatát az ágyneműjén, a törölközőjén, nem találtam ottfelejtett személyes használati tárgyakat a szobájában. Semmit, ami arra emlékeztetne, hogy nem rég még ott élt. Nem vitt rá a lélek, hogy a szekrényeiben megnézzem, vagy megérintsem a ruháit. Féltem, ha megteszem, abban a pillanatban elpattan bennem valami és elvesztem az eszem. Bernard a barátom volt, sokkal inkább így emlékeztem rá, mint valaha volt szeretőmként.
Vissza kellett térnem a munkámhoz a kórházba. Talán jobb is volt így, mert az ottani feladatok lekötötték a figyelmem. A különleges páciensek sokkal nagyobb óvatosságot és figyelmet igényeltek. Nem véletlenül voltak vaskos rácsok, ütésálló, törhetetlen üvegek és biztonsági zárak mindenütt. Nem akármilyen erőket kellett féken tartanunk a St. Mary falai között.
Késő este volt, egy beteget készítettünk elő kisebb műtétre. A férfi alakváltó volt, vérfarkas. Olyan problémával jött el a kórházba, ami gyakorta megesett a fajtájával. Egyik vadászata alkalmával meglőtték, az ezüstgolyó bent rekedt a testében a visszaváltozáskor. Egyszerűen úgy regenerálódott, hogy az ezüst köré gyógyultak a szövetek. Az ilyen sérülés kívülről nem hagyott nyomot, de fájdalmat okozott.
A páciens stabil üvegfal mögött, az egyik kezelőben feküdt. Átlagos kinézetű, középmagas fehér férfi volt. Kissé idegesen nézelődött maga köré, a műszereket leste. Bemosakodni indultam, amikor a folyosón utánam szólt valaki.
- Doktor Giraud!
Odafordultam. Meglepetésemben nem is tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom.
Jeremy Gifford közeledett felém. Háta mögött az egyik éjszakai őr jött feldúlt arccal. Láthatóan túl voltak már egy verbális összecsapáson.
- Álljon meg, uram! Megmondtam, hogy ide nem jöhet be! Ez zárt terület!
Gifford csitítóan felé emelte a kezét.
- Nyugalom! A doktornőhöz jöttem.
- Nincs engedélye itt tartózkodni – erősködött az őr. Joggal tette, ez volt a munkája.
Meg akarta fogni Gifford karját, hogy határozottan elvezesse, de ő élesen rászólt, mielőtt megérinthette.
- Ne akarjon bajt!
Gyorsan közbeléptem.
- Rendben lesz. Innen átveszem – mondtam az őrnek.
Kelletlenül bólintott, aztán összeszorított szájjal távozott.
- Kösz – biccentett Jeremy.
- Mit akarsz itt? – néztem rá. – Nem ronthatsz így be, én itt dolgozom!
Nem beszéltem hangosan vagy ingerülten, nyugodt maradtam. Megint éreztem a szédülést, mint minden alkalommal, ha vele találkoztam.
- Vettem a bátorságot, hogy megkeresselek. Hetek óta nem láttalak, mióta… - félbehagyta a mondatot, egy pillanatig latolgatta, hogyan folytassa. – A színházbéli szomorú este óta. Szerettem volna az együttérzésemet kifejezni. Fogadd részvétemet, Gloria!
- Köszönöm.
- A temetésre is el akartam menni, de nem tudtam, mikor és hol lesz. Eltűntél, hiába kerestelek. Fel akartam ajánlani a segítségemet – mondta a férfi.
Elnéztem vonzó arcát, hullámos haját és összerándult a bensőm. Felfedeztem magamban egy új érzést, hogy hiányzott nekem.
- Nagyon kedves tőled. Hazavittem Bernard hamvait Párizsba, ott temettem el. Már így is épp eleget tettél.
- Sajnálom, hogy nem segíthettem – lehajtotta a fejét.
- Bernardnak régóta beteg volt a szíve. Amit te csináltál, hogy lélegeztetted őt kérés nélkül, az csodálatos dolog volt. Nekem nagyon sokat jelent.
Jeremy a szemembe pillantott.
- Hogy viseled?
- Fáj. – az üvegfalon túlra figyeltem, ahol mozgolódás támadt.
- Ne haragudj, Jeremy! Most mennem kell. Műtétre készülünk.
- Várj még!
- Nem lehet. Menj el, kérlek!
Megnyomtam a falba süllyesztett gombot, mire az ajtószárny halk csipogással félresiklott. Készültem belépni, de a férfi a karom után nyúlt és a világoskék orvosi köpenyen át is éreztem az érintésének lágyságát.
- Ha szükséged van rám, vagy ha csak beszélgetni támad kedved, én bármikor a rendelkezésedre állok. Ne tűnj el a szemem elől újra!
Mielőtt bármit mondhattam, a kerekes hordágyon fekvő ember összerándult. Különös sziszegő hangok törtek elő a torkából, ahogy összeszorította az állkapcsát.
Odakaptam a fejemet. A helységben tartózkodó két műtős asszisztens elindult felé, de elkéstek. Elkövették azt a hibát, hogy nem rögzítették a beteg végtagjait az ágyhoz az erre használatos acélpántokkal.
Befelé lódultam, de ekkor a férfi már lendületben volt. Felszökkent az ágyról, hatalmas erővel meglegyintette az egyik műtőst és elsodorta. A másik rávetette magát, hogy lefogja. A dulakodás közben feltartóztathatatlanul beindult a folyamat. A férfi morgott, nyakán megfeszültek az inak, homlokán kidagadt az ér. Szemei csillogásából már látszott, hogy nem lehet megakadályozni ami jön. Az átváltozás elkezdődött.
Odarohantam, próbáltam a kollégám segítségére sietni, lefogni az egyre nagyobb erővel kapálózó alakot. Pár percre meg is feledkeztem a mögöttünk álló Jeremyről, hogy avatatlan szempár is tanúja az alakváltásnak.
Ez az átváltozás sosem szép látvány, aki először látja, annak kifejezetten rémisztő. De volt ebben valami sokkal rosszabb is mint a látvány, ahogy az emberi test elváltozik, deformálódik, és ijesztő vadállat válik belőle. Az ezzel együtt járó hangoktól mindig borsózott a bőröm. Ahogy a csontok recsegnek, az inak, izmok feszülnek, a bordák ropognak és közben az alakváltó torkából kínlódó nyögések, zihálások szakadnak fel. Az alakváltás fájdalommal jár, ugyanakkor megsokszorozza az alany erejét.
Ketten kevesek voltunk hozzá, hogy féken tartsuk, de nem hagyhattuk elszabadulni. A leütött műtős felkelt és sajgó vállal a kikészített eszközökkel teli kis asztalhoz támolygott. Felkapott egy nagyobb fecskendőt és gyors mozdulattal az immár félig farkassá változott beteg combjába döfte. A férfi felordított, megfeszült, aztán borzalmas erejével rántott rajtunk egyet és kitépte magát a markunkból. Megnövekedett testének tömegét meghazudtoló gyors mozgással elvetődött mellőlünk. Elsodort minket, a földre buktunk, de azonnal fel is ugrottunk. A vérfarkas hörögve ugrott az ajtó irányába ahol Jeremy állt földbe gyökerezve. Még kiáltani sem maradt időm, a farkas már elérte, megtaszította és félrelökte. Jeremy háttal a falnak zuhant. Szerencsére nem szállt szembe a lénnyel, de megfeszülő tartásán láttam, hogy fontolgatja.
A két műtős a farkasra ugrott, dulakodtak, tárgyakat löktek fel a helységben. A két férfi erős fizikumú, izmos felépítésű kemény fickó létére csúnya ütéseket és vérző sebeket kapott. Az alakváltó éles karmai azonnal vért fakasztottak a felkaristolt sebekből. Ereje meghaladta mindannyiunkét, még akár együttesen is. Kiütötte a két fickót és borostyán íriszű állatszemeit idegesen forgatva kutatta a menekülés útját. Szürkésfekete szőr borította a testét, félig tátott pofájában hófehér agyarak csillogtak a műtő mesterséges fényénél. Meg kellett állítani. Nem megölni, megsebesíteni csak megakadályozni, hogy kárt tegyen magában, vagy másban.
A combjába nyomott nyugtatószer nem igazán hatott, viszont a fecskendő még mindig a vaskos combizomban himbálózott. Megmozdultam, felé ugrottam, hogy eltereljem a figyelmét Jeremyről. A pasas civil, sérülékeny halandó, nem eshet baja. Azt hiszem, már a puszta látvány is sokkolta.
A farkashoz értem, ő rám vicsorgott, felém suhintott, de elhibázta. Elkaptam a mancsát és a kellő ponton megszorítottam. Egy ilyen kreatúrával másként kellett harcolni, az ökölcsapások semmit sem értek, nem tudtak olyan fájdalmat okozni, mint az embernél. Az alakváltók nagy ereje és szívóssága biztosította számukra, hogy az ingerküszöbük messze az emberé felett járt. Viszont elég régóta gyógyítottam különleges fajokat, hogy tisztában legyek a gyenge pontjaikkal. Idegvégződéseket és ütőereket, lágy részeket kellett megszorítanom, hogy hassak rájuk. Az ujjaimmal mélyen belevájtam a végtagot mozgató porcos részbe, ahol a vaskos ér futott. A farkas felüvöltött, teste megrándult a fájdalomtól. Másik lapát mancsával rám sózott és földhöz teremtett. Dühödt vicsorgással fordult utánam, fölém hajolt, gerince meggörbült. Mintha csak arra készülne, hogy fekete karmaival szétmarcangoljon. Pörgött a szívem a mellkasomban, az agyam zakatolt.
Az egyik műtőslegény hátulról rávetődött a bestiára, fél karjával átnyalábolta a nyakánál, hogy megfékezze. Addig én felkecmeregtem és valami eszköz után kutattam a teremben. Észrevettem a falhoz támasztott puskát, amivel a megfékezhetetlen egyedeknek, nagyobb testű lényeknek szoktuk beadagolni az altatót. Nem volt mit haboznom, odafutottam és felkaptam a fegyvert. Szerencsére töltve volt. A vállamhoz emeltem és a csöve felett a farkas vicsorgó, fekete ínyű pofájába meredtem. Hidegvérrel húztam meg a ravaszt, mire a fegyver nagyot lökött rajtam és a találat célba ért.
A vérfarkas megingott, hörgött, kereste, merre ugorjon. Követtem a tekintetét és észrevettem, hogy a falnál szobrozó Jeremy felé néz. Egy íves lendülettel oldalra hajítottam a fegyvert és mikorra földet ért, én már futottam is. A legutolsó pillanatban ugrottam a hatalmas testű farkas és Jeremy közé. A férfi el akart moccanni, de tenyeremmel megtaszítottam a mellkasát és visszalöktem a falhoz. Ugyanakkor magamat kínáltam oda a vadállat vérszomjasra hergelt indulatának.
Felmeredtem a pofájába, hogy kihívóan a szemébe nézve magamra vonjam a figyelmét. Sikerült. A farkas megsuhintott vaskos mancsával és telibe talált. Karmai belehasítottak a bőrömbe, átszakítva az orvosi köpeny vásznán, megszántották a húsomat és egyben a földhöz vágott. A kábítólövedék azonban máris hatott, lomhává tette, lelassította nagy testét. Mély morgással megingott, majd félig rám zuhanva elterült közvetlenül mellettem.
Mindenem sajgott, odavert fejem, a vállaim, a hasam, még a térdeim is. Langyos vérem átáztatta a ruhámat, bemaszatolta a bal arcomat, hajamat és lefolyt a kézfejemre. A két műtőslegény lefordította rólam a farkas magatehetetlen, ernyedt testét és Jeremy segítségével kihúztak alóla. Többen érkeztek futva a helységbe. Két orvoskolléga jött és még két beteghordó. Együttes erővel hordágyra emelték az alakváltót és alaposan lekötözték az acélpántokkal. Annyi altatót adagoltak a vénájába, amennyi még jó időre kiüti. Egyúttal a műtétet is elvégezték rajta.
Engem és a két sérült műtőst kezelésbe vettek. Sokkal kisebb kezelőben láttak el. Kitisztították a sebeimet és bekötözték. Jeremy merev arccal, sápadtan ült egy széken és engem figyelt. Nem volt hajlandó kint várni a folyosón, ragaszkodott hozzá, hogy a közelemben marad. Végignézhette, ahogy trikóra vetkőztetve fertőtlenítik az éles karmok hasította csúnya sebeket, majd bekötöznek. Amikor a nővér magunkra hagyott, halkan megszólalt.
- Hát azért nem jöhet be ide akárki. Ezért kell a sok biztonsági intézkedés. És én még azt képzeltem, hogy ez valami celebeknek fenntartott titkos szárnyépület, ahol a ráncaikat varratják fel a hírességek. Erre, tessék! Valóságos Moreau szigetére csöppentem.
- Nem szabadott volna ezt látnod – mondtam.
Gúnyosan felvonta a szemöldökét.
- Azt el is hiszem. Mi ez az őrültek háza? Valami kísérleti központ, ahol szörnyeket őriztek?
- Ők nem szörnyek – pillantottam rá figyelmeztetően.
Arra gondoltam, ha rólam megtudja, mi vagyok, engem is közéjük sorol majd.
- Ez egy igazi kórház, valódi betegekkel, csak az ő génállományuk kicsit eltér az átlagemberétől.
- Kicsit?! Gloria, ez a férfi a szemünk előtt változott bestiává! – hüledezett.
Pupillái jelezték, hogy ideges.
- Alakváltóknak, likantrópnak hívjuk - javítottam ki.
- És te ilyeneket gyógyítasz?
- Nem kell ilyen tragikusan venni!
A férfi kissé előrehajolt a felsőtestével a széken, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
- Ez a vérfarkas…, vagy alakváltó, mindegy, hogy becézed, majdnem letépte a karodat. Kis híján megölt itt mindnyájunkat. – bekötözött karomra bökött. – Mi lesz most? Te is átváltozol? Mi van, ha megfertőzött?
Nagyot sóhajtottam.
- Nem tud megfertőzni, ez nem történhet meg.
Egyenesen a szemembe nézett.
- Éreztem az erőt a kezedben, amikor a falhoz préseltél, csaknem beszakadt a mellkasom. Láttalak verekedni ezzel a lénnyel. Te is közéjük tartozol?
Egy pillanatig farkasszemet néztünk.
- Nem – válaszoltam.
Talán most kellett volna elmondanom neki, mi vagyok, de az ajtón Dr. Parker lépett be. Robert arcán átfutott a felismerés, ahogy Jeremyre nézett. Emlékezett a férfire, aki a legutóbbi alkalommal kellemetlen perceket okozott a személyzetnek vehemens viselkedésével. Bemutattam őket egymásnak.
Robert felém fordult.
- Gloria, most menj haza és pihenj!
- A beteg?
- Minden rendben van, túl van a műtéten, alszik. Még egy jó ideig – tette hozzá.
- Meg akarom nézni.
- Szükségtelen. Eredj haza! - utasított.
Jeremy tett egy lépést felénk.
- Én hazaviszem a doktornőt.
Rápillantottam, azzal a szándékkal, hogy elhárítom az ajánlatát, de ő leintett.
- Így nem tudsz vezetni. Ne akarj folyton visszautasítani!
Robert derülten figyelte a köztünk zajló kis villódzást, majd megjegyezte.
- Az úrnak igaza van. Pihenésre van szükséged és nyugalomra.
Ráhunyorogtam, hogy érezze, mennyire nincs ínyemre, ha Gifforddal fúj egy követ.
- Rendben – bólintottam.
Jeremy besegített a csodás, csoki barna Land Roverébe és gálánsan hazafuvarozott.



.................legközelebb a múltba löklek Benneteket, vissza sok-sok évet. :)

2011. szeptember 12., hétfő

3.részlet

Négy, számomra rémesen hosszúnak tűnő nap után hazamehettem. A kötés még rajtam volt és kaptam egy rövidke kis felmentést a munkám alól, de egészen jól voltam. A gyors sejtregenerálódásnak hála, a sebeim teljesen bezárultak, a belső hasi részek is gyógyultak, a vérömlenyek elkezdtek felszívódni.
A ház üresen ásítozott, Bernardnak nyoma sem volt. Úgy véltem, elutazott valahová, hogy rendezze a gondolatait és lehiggadjon. Volt már ilyen máskor is. A fehér Navarra a garázsban állt, valaki hazahozta a rakpartról. Viszont valami fontos hiányzott a leltárból és erre egy kis fáziskéséssel jöttem rá. A kardomat nem kaptam vissza. Gifford vagy otthagyta a helyszínen, mikor engem összekanalazott, vagy megtartotta magának.
Nem ez az egy fegyverem volt, jó néhány másik díszítette a házunk helységeit, mint valami kiegészítő elem, ritkaság vagy éppen régiség. Az idők során összegyűjtöttem pár igényesebb pengét, amelyek az önvédelmemet szolgálták. Ettől függetlenül, úgy gondoltam, szükségem van arra is, amivel Selmát győztem el, hisz nem kerülhetett illetéktelen kezekbe.
Mire kijöttem a kórházból, az újságokban már megjelent a hír, hogy lefejezett női holttestet találtak. Ha ott maradt a kard, megvan a gyilkos fegyver és rajta az ujjlenyomatom. Igen, használhattam volna kesztyűt, de fele annyira sem érzem benne a markolatot biztosan, mint pucér kézzel.
Bizakodtam, hogy Gifford mégis elhozta a fegyvert, csak arról van szó, hogy valami számára fontos ok miatt magánál tartja. Így viszont, el kellett mennem hozzá, hogy elkérjem, ami az enyém. Már előre tudtam, hogy nem lesz egyszerű találkozás.
Egy hét is eltelt, mire rászántam magam, hogy elmenjek az El Conquistadorba. Még nem voltam elég fitt a motorhoz, maradt hát a kényelmes terepjáró. Ideges bizsergés feszítette a gyomromat, hogy megint találkoznom kell ezzel a férfival, miközben tudom, milyen sors várja.
Annak idején rólam is tudta Nestor, a halhatatlan, hogy mi lesz belőlem és mellettem volt a kellő pillanatban, segített rajtam. Én vajon ott leszek-e, amikor Gifford átesik a folyamaton? Szabad-e figyelmeztetnem előre, vagy kell-e?
Ha felelősséget vállalok érte, akkor kötelességem lesz felfedni előtte a titkunkat és megtanítani mindenre. Nem akartam magamra venni ezt a terhet. Ha másról lett volna szó, simán lerázom magamról ezt a nem kívánt koloncot, de a férfi hasonlósága a régi kedvesemhez és tagadhatatlanul vonzó kisugárzása egyre inkább ösztönzött, hogy ne engedjem más markába kerülni.
Nem sokkal záróra előtt mentem az étterembe, mert négyszemközt akartam beszélni Gifforddal. A hátam közepére nem kívántam ezt az egészet, de kénytelen voltam átesni a kellemetlenségen.
Alig egy-két asztalnál voltak csak vendégek, ők is lassan befejezték az étkezést és távozni készültek. A személyzet végezte a dolgát, asztalokról szedték le a használt terítéket, a csapos a pult mögött sürgölődött, a konyha irányából halk csörömpölés szűrődött ki. Giffordot nem láttam elől.
Az egyik pincértől megtudakoltam a hollétét és ő az irodák felé irányított. Röviden kopogtam a mahagóni ajtón, majd beléptem. Azonnal megkapott a szokásos érzés, hullámokban áradt szét bennem az émelygés, enyhe szédelgés, majd szelíden alábbhagyott.
Gifford az íróasztalánál ült és a monitort figyelte, előtte dossziék hevertek kinyitva. Velem ellentétben ő semmit sem érzett meg az én közeledésemből, csak felpillantott és egészen őszintén meglepődött.
- Nahát! Jó estét, Gloria! – felállt, elém jött.
Kezet akart nyújtani, de aztán meggondolta magát, talán túl hivatalosnak érezte a gesztust.
- Hogy van? Jobban érzi magát? Szabad már egyáltalán mászkálnia? – kérdezte.
- Köszönöm, jól vagyok. Remélem, nem zavarom túlságosan. Elnézést, hogy így bejelentés nélkül betörtem ide.
- Örülök, hogy újralátom. Jöjjön, üljön le!
Székkel kínált, én elfogadtam.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar kiengedik. Az a sérülés elég komolynak látszott – mondta és láttam rajta, tényleg aggódik miattam.
- Sokat javultam.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Tudja azt maga jól, Gifford – néztem rá komolyan.
- Szólítson Jeremynek, kérem! Múltkor már egészen jól ment.
- Rendben, nekem mindegy. Van magánál valami, ami az enyém. Vissza akarom kapni.
A férfi leült az íróasztal lapjára és a mellkasa előtt összefonta a karjait.
- A kard. Igen, nálam van – bólintott. - Tudtam, hogy el fog jönni érte.
- Örülök, hogy ilyen remekül szórakozik, de maradjon ki ebből! – figyelmeztettem.
- A pengén vér van. Hol van akit megvágott vele, Gloria? Hol az a szőke nő? Ő sebesítette meg magát? Miért harcoltak? – faggatott türelmetlenül.
Felpattantam.
- Elég! – szóltam rá élesen, de még kissé gyenge volt a testem az ilyen hirtelen mozdulatokhoz.
Bizonytalanul meginogtam. Gifford észrevette és értem nyúlt, megfogta a karjaimat, megtartott. Túl közel volt hozzám, nem akartam, hogy megérintsen, hogy úgy kezeljen, mint egy gyenge nőt. Lesodortam magamról a kezeit és bosszúsan pillantottam fel az arcába.
- Nem vezet jóra a kíváncsisága. Lépjen hátrébb!
Megengedett magának egy apró mosolyt és visszaült az asztallapjára.
- Miért jött utánam azon az éjjelen? – kérdeztem.
- Amikor előtte kiment innen az étteremből, miután odaadta a csekket, maga az ajtóból még hátrafordult. Más nő azért tette volna, hogy megbizonyosodjon róla, nézem-e, mennyire érvényesül az alakja és a járása hátulról. Aztán kecsesen felszállt volna arra a szuper motorra, hogy láthassam milyen szexi rajta. De maga Gloria, maga úgy nézett rám, hogy a tekintetéből szomorúság és fájdalom sütött. Úgy éreztem, miattam szomorú. Azért követtem, mert meg akartam tudni, mi ez – mondta higgadtan, majd lassan felém hajolt. – És a kíváncsiságom, ahogy nevezte, elvezetett magához, hogy megmentsem az életét.
- Nem volt az életem veszélyben.
- Nekem pedig nagyon úgy tűnt.
A szemeibe néztem.
- Jeremy, kérem, maradjon ki ebből! Ne menjen elébe a dolgoknak, ne hívja ki maga ellen a sorsot, hisz az úgyis megtalálja!
- Miből kell kimaradnom?
- Először is, kerüljön el engem! Ne akarjon találkozni velem, ne kutakodjon utánam! – mondtam halkan. - Adja vissza a kardot és én elegyek, maga pedig, elfelejt engem.
- Ha attól tart, hogy a rendőrséghez fordulok és elviszem nekik a kardot, megnyugodhat, nem fogom ezt tenni. Nem adom fel magát.
Idegesen elmosolyodtam, de rögtön utána el is komorodtam.
- És miért nem? Mit vár érte cserébe? Én nem adhatom meg magának. Sem most, sem semmikor – megrándult az ajkam.
Kihúztam magam.
- A kardot!
- Nincs itt. Nem tartottam okos gondolatnak, ha idehozom. A házamban van. Ha óhajtja, akár most is odamehetünk és megkapja.
- Gyenge próbálkozás, hogy felcsaljon magához – húztam össze a szemeimet vádlón.
A férfi elnevette magát.
- Ó, kérem! Ne nézzen ilyen amatőrnek! Megsért vele.
Megborzongtam a hangjától.
- Rendben van, mehetünk – bólintottam.
Gifford elköszönt az alkalmazottaitól és maga elé engedve kiléptünk az étteremből. Nem egyeztem bele, hogy ő vigyen, inkább mindketten a saját kocsinkkal mentünk. Lassan vezetett, hogy könnyedén követhessem. A város másik végében volt a háza, mint a miénk. Nem túl nagy, de kellemes épület volt, jól szituált környéken. Udvariasan betessékelt, villanyt kapcsolt, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Az előtérből szépen, ízlésesen berendezett, tágas nappaliba léptünk.
- Foglaljon helyet! Mindjárt jövök – mondta.
- Inkább itt megvárom.
A férfi pár percre magamra hagyott. Furcsa érzés kerített hatalmába. Ott álltam annak az embernek a házában, aki szinte teljesen olyan volt, mint valaha élt férjem. Lassan kezdtem meglátni az eltéréseket, a finom különbözőségeket kettejük között. Annyira vonzott ez a fickó, hogy kényszerítenem kellet magam, hogy megőrizzem a józanságomat. Abszurd itt lenni a házában késő este.
Gifford visszajött, kezében ott volt a kardom, textilbe csavarva. Úgy adta át, hogy nem bontotta ki. Elvettem tőle a markolatnál fogva.
- Köszönöm.
Megfordultam, hogy sietve távozhassak, minél messzebbre kerüljek.
- Már megy is? – szólt utánam a férfi.
- Nincs több dolgunk egymással – pillantottam rá, ahogy elém lépett.
- Biztos benne? – kérdezte mély hangon.
Megtorpantam.
- Jó éjszakát, Jeremy!
Megérintette a karomat, amelyikben a kardot fogtam.
- Várjon még!
- Felébred a felesége. Nem szeretnék félreérthető helyzetbe kerülni – mondtam.
- Ettől ne tartson! Nem fog, mivel nincs feleségem. Egyedül vagyunk.
- Annál inkább mennem kell.
- Fél velem kettesben lenni? – kérdezte vidáman, amolyan flörtölős mosollyal a szája szegletében.
- Bizonyosan nők százait veszi le a lábukról ezzel a lehengerlő stílussal. Nem félek magától. Amint látja, a fegyver nálam van és biztosíthatom, tudom, hogyan kell használni.
- Egy női holttestet halásztak ki nem is olyan távol attól a helytől, ahol magára találtam. Bármilyen jó szándékkal is próbálom magamban mentegetni magát, Gloria, a tények azt igazolják, hogy köze van az esethez. Ne engedjen abban a hitben élni, hogy egy gyilkost fedezek!
Farkasszemet néztem vele.
- Döntse már el, mit akar tőlem! Flörtöl velem, vagy a lelkiismeretét akarja tisztára mosni?
Meglepve bámult rám
- Sajnálom, - folytattam - de egyik esetben sem segíthetek. Selma azért jött utánam, hogy megvívjunk és megöljön. Le akarta vágni a fejemet. Ha nem győzöm meg, akár ott a maga éttermében is képes lett volna rá. Megverekedtünk, ő súlyosan megsebzett, átdöfött a kardjával, mégis végül én győztem le. Ha így nézzük, akkor igen, gyilkos vagyok.
Jeremy szürkés zöld szemei izzottak az arcában. Felfogta, amit mondtam, nem értette félre, pontosan tudta, hogy igaz.
- Miért? – kérdezte halkan. - Miért akarta megölni magát?
- Ma este már eleget kérdezett. Nem adhatom meg a válaszokat mindenre. Ha megőrzi a titkomat, hálás leszek. Ha úgy dönt, felad, menekülnöm kell. Az ön kezében vagyok.
Még közelebb lépett, a karomat most is fogta. Ujjai a kabáton át is égették a bőrömet.
- Hiába viselkedik velem ilyen hidegen és elutasítóan, csak jobban felcsigáz vele. Nem tudom, miért vonz ennyire, de még az sem riaszt el, amit most elmondott. Tudom, hogy férjes asszony, hogy azzal az idős férfival él és szereti őt a jelentős korkülönbség dacára. Láttam, milyen tüzes indulatot váltott ki, amikor megsebesítette az a nő a késsel. Láttam, hogyan reagált, hogy megvédje. Ennek ellenére nem tudlak kiverni a fejemből. Gondolok rád…
- Ne! Itt álljon meg! Hagyja abba! – vágtam közbe, de már túl késő volt.
Olyasmiket mondott, amiket nem szabadott volna. Égett az arcom, a légzésem elnehezült, nem bírtam megmozdulni. Én, a nagy harcos.
- Igen, rendben. Befejezem. Valahogy tudom, hogy te nem fogod megcsalni a férjedet, nem velem.
- Jeremy! – szóltam rá ismét, de megremegett a hangom. – Kérlek, ne! – sóhajtottam.
Nem is sejtette, mit tesz velem, mit vált ki belőlem a közelsége, az érintése és a pillantása. Magához húzott, nem ölelt meg, csak szorosan hozzám lépett. Úgy hajolt fölém, mintha meg akarna csókolni. Tehetetlenül hagytam, hogy az arcát oldalról a hajamhoz simítsa, beszívja az illatomat. Nem tett semmi mást, nem nyúlt hozzám másként, csak a karomat fogta.
Akaratlanul lehunytam a szemem, libabőr futkározott rajtam a nyakszirtemtől a vádlimig. Még sóhajtani sem mertem, mert nem akartam, hogy megérezze, mennyire jól esik, amit csinál. Testének melege égetett, illata elbódított.
Lassan megmozdult, elhúzódott, az arcom fölé hajolt. Szemeibe néztem, közelről még szebbek voltak. Pillanatokig csak bűvöltük egymást és én tudtam, ha megcsókol, elveszek. Akartam, de ugyanakkor féltem is. Jeremy arca még közelebb került, homlokát az enyémhez döntötte, lehunyta a szemeit. Csupán néhány pillanatig maradt így, aztán halkan megszólalt, lélegzete cirógatta az ajkamat.
- Most menj! – mondta.
Elengedett, hátralépett, tekintetében tűz lobogott.
Elfordultam és sietősen kimentem a házból, beültem a Navarraba, hogy mielőbb messzire kerüljek innen. Szívem a torkomban zakatolt, fulladoztam. Teljesen felkavart, pedig szinte nem is csinált semmit. Nem tudom, hogyan vezettem át a városon, hogy úsztam meg gázolás és koccanás nélkül. Az őrangyalom bizonyosan kis híján agyvérzést kapott, és mire leparkoltam a házunk előtt, szegény talán bőszen a szárnytollait tépegette magának.
Égő arccal nyitottam be a házba. Jeremy érintésére gondoltam, még most is forrt a vérem. Kamaszosan álmodozó hangulatomból egy csapásra magamhoz tértem, amikor Bernardot pillantottam meg az emeletről lejönni.
- Szia! Te itthon vagy? – meredtem rá meglepve.
A férjem higgadtan végigmért, nem kerülte el a figyelmét az anyagba burkolt kard, amit a kezemben szorongattam.
- Szia! – mondta.
- Úgy mentél el, hogy meg sem hagytad, hol érhetlek el. Aggódtam miattad – letettem a kardot a lépcsőforduló előtti kis asztalkára és levettem a kabátomat.
Bernard ellépett mellettem. Most vettem csak észre, hogy egy táskát tart a kezében.
- Mert nem akartam, hogy tudd, hol vagyok – morogta. – Szükségem volt egy kis egyedüllétre, távol tőled, hogy nyugodtan gondolkozhassak.
Más asszony ezen vérig sértődött volna, de legalábbis megbántódna. Ellenben én megértettem, hisz magam is átéltem már ezt az érzést pár százszor. Bernard bizton tudhatta, hogy nem értem félre.
- És hol voltál? – kérdeztem.
- Párizsban.
Bernard nem először utazott Franciaországba, onnan származott, voltak ott rokonai, akiket nagy néha meglátogatott.
- Te jól vagy? – nézett rám kérdőn. – Sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni, amikor kiengedtek a kórházból.
Közelebb léptem hozzá.
- Ha tényleg érdekelt volna, akkor nem húzol el a fenébe, Párizsba. Nem kezdek el siránkozni, milyen rosszul esett, hogy nem voltál ott. Remélem, amit akkor mondtál, már átgondoltad és nem akarsz különválni. Kérlek, Bernard! Képesek vagyunk megoldani a problémáinkat. Annyi mindenen vagyunk már túl, jó és rossz dolgokon, mindig kitartottunk. Ne most add fel!
A férfi letette a táskát, hirtelen átölelt, magához szorított. Melegség, szeretet és ragaszkodás áradt ebből a mozdulatból.
- Nagyon szeretlek, Gloria – morogta a nyakamba.
Mennyire más volt ez az ölelés, ez az érintés, mint amit nem is olyan rég, alig háromnegyed órája Jeremy Giffordtól kaptam.
Bernard elengedett, kék szemei fényesen csillogtak a lámpafénynél.
- Sajnálom kedvesem, de komolyan gondoltam. Már döntöttem. Azért voltam Párizsban, mert a visszatelepülésemet intéztem. Elmegyek, ott fogok élni.
- Hogyan? – hebegtem.
- Nem kell hivatalosan elválnunk, nem ragaszkodok hozzá. Természetesen, ha te úgy akarod, bármikor aláírom a válási papírokat. Rád bízom.
- Bernard, ne hagyj egyedül! – kértem halkan.
- Te sosem vagy egyedül. Itt hagyok neked mindent, azt csinálsz a házzal, amit csak akarsz. Kiszállok ebből a soha véget nem érő forgásból. Tényleg belefáradtam. Már nem tudok úgy élni, hogy könnyen vegyem, ha bármikor felbukkanhat egy vérszomjas alak, aki a fejedért jön. Bármennyire is szeretlek, már nem megy. Neked nem egy vénemberre van szükséged, aki csak akadályoz, akire vigyázni kell és akár megmenteni. Egy fiatal, erős férfi kell neked, nem én.
- Ugyan! Nem erről van szó – vágtam közbe.
- De igen, erről is. Már nagyon-nagyon régóta nem élünk házastársakként, te elnézted az én szeretőimet, én pedig, a tieidet. Ami köztünk van az barátság és mély szeretet. Úgy tekintesz rám, mintha a pótapád lennék, vagy olyasmi. Nem tudom tovább ezt a szerepet betölteni melletted. Párizsban is mindig szívesen fogadlak, jöhetsz, amikor akarsz, de ki kell szakadnom ebből a kapcsolatból.
Szemeim megteltek könnyekkel, összepréseltem a számat, hogy ne kezdjek bőgni. Bernardnak igaza volt, nagyon sokáig kitartott mellettem és együtt élt a titkommal. Egy normális átlagembernek irtó nehéz lehet megbékélni a ténnyel, hogy a társa halhatatlan. Birodalmakat láttam felvirágozni, amelyekkel ma a történelemkönyvekben, vagy az ismeretterjesztő csatornákon találkoznak az emberek. Ami talán ennél is nehezebb, hogy mindig jön valaki, akivel meg kell küzdenem.
Könnyeim legurultak az arcomon.
- Mindketten tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap. Engedj el, Gloria! Neked is könnyebb lesz – kérte.
Kezemet a számra szorítottam és újabb könnyek híztak a szemeimben. Bernard a másik kezemért nyúlt, meleg tenyerébe zárta.
- Holnapután már indulok is. Szeretném, ha elfogadnád a döntésemet.
Próbáltam felülkerekedni a síráson, nehezen ment, de végül sikerült.
- Ez mindig olyan átkozottul nehéz, elengedni a másikat – mondtam orrhangon. – Rendben van. Te kiléphetsz ebből. Légy szabad! Nincs jogom visszatartani téged.
- Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy cserbenhagylak. Nem bántam meg semmit, ha újra kezdhetném, megint fiatal lehetnék, ugyanígy veled akarnék élni, téged vennélek feleségül.
- Most mégis elmész…
Bernard ajka megrándult, kicsit mélyebb hangon szólalt meg.
- Igen, és hidd el, még talán sosem kellett ilyen nehéz döntést meghoznom. Szép, nyugodt évekre vágyom, a szívem nem enged meg több izgalmat és kalandot.
Harminc valahány év teltöttünk el közösen és én beleestem abba az ismétlődő hibába, hogy ugyanazt a Bernardot láttam magam mellett, akit akkor régen ismertem. Igen, kicsit megőszült, a bőre megfakult, az izmai már nem olyan feszesek és a szemei is visszafogottabban csillognak, de még mindig az a jóképű francia férfi, akibe belebolondultam. Csakhogy amíg én nem változom, ő megöregedett, ereje megkopott, az egészsége fellázadt ellene és kiszolgáltatottá tette az évek múlásával szemben. Szerettem őt annyira, hogy fájó szívvel ugyan, de elengedjem és elfogadjam, hogy a hátralévő éveit veszélyektől mentesen, békében élhesse.
- Orvosi kezelésre lesz szükséged – mondtam.
- Már mindent elintéztem, jó kezekben leszek.
Lehajtottam a fejem.
- Nem voltam mindig jó feleséged, nem tudtam neked gyermeket adni, türelmetlen voltam, önfejű és konok, de mindvégig szerettelek. Ebben sose kételkedj!
Bernard magához vont, karjaiba zárt, úgy öleltük egymást, mintha örökre búcsúznánk.
Egyetlen napunk maradt, amit együtt tölthettünk az elejétől a végéig. Harmincnégy évet nem könnyű lezárni egy nappal, nem is lehetséges.
Együtt reggeliztünk, azután sétálni mentünk, vásároltunk egy új digitális fényképezőgépet, hogy Bernard majd küldhessen nekem fotókat Franciaországból. Étteremben kényelmesen megebédeltünk, azután segítettem neki becsomagolni a holmiját, mintha csak hosszú nyaralásra készülődne. Torokszorító érzéssel zártam le a bőröndjét. Nem látom többé – zakatolta az agyam kíméletlenül. Semmi sem tudta ezt az érzést elkergetni a szívemből.